We use the best / We use the rest
Szemelvények a magyarországi punkból
2016. szeptember 23. - október 28.
Megnyitó: 2016. szeptember 22. 20:00
Kurátor: Oltai Kata
Megnyitja: Hammer Ferenc
A hatvanas évektől kezdve, szerte a világon, a fiatalok és az ifjúság reprezentációja sokszor a társadalmi változások metaforájaként is működött. Hazai viszonyokban is mind többször és hangsúlyosabban jelent meg, akár az öndefiníciós, akár a kultúrpolitikai beszédmódban, a fogalom problematikusságának szerepe. A kultúra antropológiai szempontú megközelítése vezette be, hogy ne egy fix, zárt rendszerként tekintsünk rá, hogy a populáris kultúrát ne mint árnyék vagy szekunder jelenséget vizsgáljuk.

A hetvenes évek közepére megtorpanó hazai gazdaság hatására bevezetett liberalizáció létrehoz egy “másodgazdaságot”, mely új formákat, jelenségeket honosít meg, például a szórakoztató szektorban is. Számos tanulmány rámutat, hogy mindez egy erősebb polarizálást eredményezett a kortárs ifjúsági kultúrában. A hippi- és a beatnemzedék idealisztikus vágyai és szlogenei lecserélődnek, felerősödik a cinizmus, félelem, erőszakosság vagy éppen apátia érzése.

Annak ellenére, hogy meglazul a kontroll a kulturális szelepeken, a “68-as generáció” bukása, a kulturális vákuum, az időtlenség depresszív érzése valóssá teszi sok fiatal számára a “No Future” jelszóval való azonosulást. A drog és az alkohol mellett, a zene az, melyben megtalálják a “nihilista frusztráció” megfelelő artikulációját, ahogy azt a kortárs magazinok sokszor értelmezik. A rendszer egyfajta domesztikálási kísérletként megpróbált hangot találni velük, például favorizálva néhány “őszinte és kőkemény”kedvencüket –azonban ez többnyire eredménytelen maradt.

Mindezzel párhuzamosan, hasonló lendülettel, hasonló energiákkal és szlogenekkel létezett egy másik kör. Immár nem munkásosztálybeli vagy volt állami gondozott gyerekek, hanem értelmiségi, középosztálybeli fiatalok, művészek, gondolkodók, zenészek, filmesek – intellektuális töltetű mozgalom. A társadalmi és egzisztenciális marginalitás közös, ám a párhuzamosan létező “utcai pank” és “art pank” színterei és szereplői szinte nem is találkoznak. A kapcsolódási (vagy még inkább kiindulási) pont a zene, és a zenei köré csoportosuló filozófia – annak spontaneitása, közvetlensége, elérhetősége.

Tagadhatatlanul a rock volt az a tömegmozgalom, amely a divatot és a testnyelvet komolyan vette és programszerűen használta. Ebben az időszakban teljesedik be a – szűkebb – képzőművészeti közegben a gesztusok, a mimika, a testfestés, a tetoválás, a test és kellékek segítségével történő identitásjáték iránti izgalom. Mindez olyan általános kérdéseket is felvet, mint a személyiség és test viszonya, a szexualitás szimbolikus nyelve, identitás-, különbözés- és önazonosság fogalmi tisztázása, az önkifejezés és önmegvalósítás vagy az egyén és környezet viszonya.

A kiállítás kiválasztott események, jelenségek vagy fogalmak mentén kívánja megközelíteni az 1978 és nagyjából a 80-as évek közepe közötti időszak ifjúsági kultúrájának egy szeletét. A punknak nevezett szubkultúra saját önteremtő és hivatalosan kreált imázsát vizsgálva, a történelmi emlékezet és a róluk kialakított kultúrszociológiai irodalom kategóriáit vizsgálva. Milyen sztereotípiákat kreált az Ifjásági Magazin vagy egyéb fiataloknak szóló kiadványok?

Mi adja egy szubkultúra identitását? Egyáltalán szubkultúra vagy ellenkultúra volt? Volt-e valós szimbólumrendszerük, viselkedéskultúrájuk, rituáléik? Mi a társadalom deviancia definíciója ennek tükrében? Hogyan kerülhet egymás mellé a Beatrice rajongótábora és a Spions hallgatói? Hogyan hatott Molnár Gergely Bowie vagy Velvet Underground előadása a magyar neoavantgárd test- és identitásképére? Az 1981-es filmgyári Sminkfesztivált Bódy Gábor kinek rendezte tulajdonképpen? Érdemes-e együtt hallgatni az Erdős Péter című Cpg számot az Ungvári Tamás című Spions számmal?

A számos fotó- és szöveges dokumentum, műalkotás, zenei dokumentum mellett a kiállítást Bálint Bence, intermédia művész 2016-os munkája szövi körbe, mely a nem-helyek [non-lieux] egy lokális feldolgozását adja és metaforaként segíti a negyven évvel korábbi történések helyzetbe hozását.

A kiállítás egy sorozat első részeként kíván feldolgozni egy jelenséget, mely a következő részekkel (2017) egészül ki, és egy tanulmánykötettel zárulna, mely bőséges kép- és dokumentumanyagot kíván felvonultatni.

Kiállítók és közreműködők: Bálint Bence, Bánkuti András, Benkő Imre, Gáldi Vinkó Andrea, Gazsi Zoltán, Hammer Ferenc, Jeles András, Klaniczay Gábor, Kőbányai János, Menyhárt Jenő, Najmányi László, Novák Kristóf, Oravecz Magdolna, Szilágyi von Neuwirth Zoé, Szőnyei Tamás, Urbán Tamás, Várhelyi László, Vágvölgyi B. András, Vető János, Zátonyi Tibor