Nagy Gábor György
Örvény tiff
2017. november 15. - december 7.
Megnyitó: 2017. november 14. 18:00
Megnyitja: Vékony Délia
A minimalista festészet és a fenséges tányérjai

Nagy Gábor György Örvény tiff című kiállításán a falakon örvények számtalan verziója gyűrűzik: örvények vízben, fába, kőbe faragva, fénygyűrűk, amelyek örvények részleteit ragadják ki. A festészeti felületekkel való érzékeny, tudatos játék kelti ezt a sokszínűséget. A művész hol teljesen anyagba ágyazza, hol pedig éteri könnyedségben lebegteti előttünk a kanyargó formákat. Komolyan kell vennünk ezeket az örvényeket, nem csak azért, mert a festészeti nyelv ezen a kiállításon azt diktálja, hanem azért is, mert az örvény, mint szimbólum, (manapság) fontos erővel bír. Sok minden lehet ma örvény: a bizonytalanságban tartó természeti katasztrófák, a migrációs helyzet, a nagypolitika aggasztó energiái, vagy akár saját sorsunk kiszámíthatatlan dinamikája, amely örvény-szerűen beszippant minket, és esélyünk sincs a menekülésre.

A kiállítás címe azonban nem ’örvény’, hanem Örvény tiff, amely esetben a tiff szócska más síkra helyezi az örvény fenyegető szimbólumát. A tiff lehet szinte egy játékos hangutánzó szó is. Mondjuk csak ki: tiff tiff. A tiff ugyanakkor kép formátumot jelent, tehát ezzel a címadással Nagy Gábor György ’képiesíti’ az örvényt, és azt az érzetet kelti, hogy amit látunk, az nem a valóság, az csak egy tiff, egy kép, reprodukció, ’nemisigazi’ örvény. Mintha ezzel a gesztussal Nagy Gábor György elvenné az örvény erejét, súlyát. Miért teszi ezt? És valóban súlytalan az örvényről alkotott kép?

WJT Mitchell, a híres ikonológust szerint a képek korántsem erőtlenek. A képeknek élete van, ágensként működnek, instruálnak, követelnek és vágyaik vannak, valamilyen szinten élőlényként kell, hogy bánjunk velük. Mitchellnek azonban fontos, hogy a képek nem feltétlenül utalnak egy a valóságban létező és kívül eső dologra, tehát nem referenciák, hanem autonóm lények. Bár a művészet lehetővé teszi azt, hogy a képeket ’saját magukért’, asszociációk nélkül lássuk, az emberi elme nem igazán tud ellenállni a társításoknak. Tehát az örvény, a kör, a gömb, a körvonal lehetnek a minimalizmus referenciáktól megfosztott tiszta formái, és ezáltal pusztán művészeti életük van, de lehetnek a legősibb formák, melyeket a természet emberfeletti törvényei mozgatnak. Egyrészről láthatjuk őket tele vagy üresnek, maradhat belőlük csak egy körvonal, így a festészet minimalista nyelvén szólnak, másrészről asszociálhatunk Fekete Lyukakra, illetve bolygókra az űrben.

Ez a kettősség további ragozásra kerül a kiállításon úgy, hogy a művész a szent és a profán ellentétpárjával kelt feszültséget. A végtelen, megfoghatatlan örvény megjelenik a tányér mintázatában, a bolygók és az univerzum fénye lyukas farost lemezre kerül. Hétköznapi motívumok, tányérok, karikagyűrűk íródnak át, és felmerül a kérdés, hogy hogyan és miben is fogható meg az örvény, a víz, a hullám. Mi az, hogy örvény és hogyan lehet megragadni? Hogyan fogható fel a természetnek ez a fenséges energiája, és hogyan érthetem meg a sorsom beszippantó örvényeit?

Biztosan vannak olyan emlékeink, amikor gyerekként a víz partján gubbasztva csak néztük, ahogy a hullámok a partot mossák, és egyik kicsi hullám veszi át a másik helyét. A hullám, amit kinéztünk magunknak, a partot érve eltűnt és egy másik került a helyére és ez így volt órákon át, amíg a víz hullámzott. Megfordult-e a fejünkben akkor az a kérdés, hogy hova megy a hullám? Mi lesz a hullámmal? Elmúlik? Az meg hogyan lehet? De hát ott volt… És mi az egyáltalán, hogy ’már nincs’? Mikor és hol nincs? A megfoghatatlanságnak ez a zavara csodálatos.

Vékony Délia