A művész több generációtársához hasonlóan a tévé képernyőjét, mint egyfajta másodlagos valóságot kezdte el fényképezni a nyolcvanas évek elején. Ezen fotók tanulságai vezették el odáig, hogy közvetlen kontakt-felvételeket készített a tévéről, amiket a katódcső által kibocsájtott fény exponált. A művész eltérő hordozóanyagokra dolgozott kontakt programja megvalósítása során, a legtöbb műve dokubrómra készült, a későbbiek folyamán használt fekete-fehér, majd 1987-ben egy FFS pályázat keretében színes fotópapírt is. Várnagy legkiterjedtebb kamera nélküli műcsoportja a kiállításán megjelenő TV kontaktok, amik zömmel 1985/86 és 1987 között születtek.
Az újhullám által inspirált experimentális határátlépések fontos motivációt jelentettek az alkotó számára a későbbiek során is. Várnagy intenzíven dolgozott már a Hejettes Szomlyazók művészcsoport tagjaként, amikor legismertebb kontaktsorozatát, a Tűz kontaktokat készítette 1987-ben. Várnagy a meggyújtott fotópapírokat lényegében saját égésükkel exponálta. A meggyújtás gesztusán alapuló rendkívül expresszív és analitikus sorozat a fotográfia egyfajta önmagát feloldó végpontját jelenti a XX. századi fotótörténetben.
1988-as Várnagy egy másik műcsoportja, a Fekete négyzetek, ami a modern művészet majd egy évszázaddal korábbi nullpontjára, Malevics fekete négyzeteire is hivatkozik. Várnagy ugyan fotópapírra dolgozott ezúttal is, de fekete téglalapjait üres nagyítókeretének a méretei határozták meg, amin keresztül erős fényhatásnak tette ki az érzékeny papírt. Várnagy álló formátumú négyszögei minden esetben túlexponáltak, a téglalapok körül található fényaurák is ennek a mozzanatnak a nyomát őrzik. Várnagy munkája ugyanakkor felveti a fotográfiával jelentkező sokszorosítás kérdését is, ami relativizálja a művészeti gesztusok reprodukálhatatlanságának kérdését is.
Várnagy Tibor első acb-s kiállítása ezt a három sorozatot emeli ki a kamera nélküli életműből, amelyek bár évtizedekkel ezelőtt készültek, mégsem voltak egyben bemutatva korábban Magyarországon, így újrafelfedezésük nemcsak Várnagy Tibor életműve, de a magyar fotótörténet szempontjából sem érdektelen.