Louis Henderson, Keresztes Zsófia, Birthe Leemeijer, The Otolith Group, prokaryote precariat, Sissel Marie Tonn
Nedves hálózatok
2019. november 16. - december 30.
Megnyitó: 2019. november 15. 19:00
Kurátor: Szalipszki Judit
Megnyitja: Nemes Z. Márió
A Nedves hálózatok című kiállítás olyan művészi megközelítéseket sorakoztat fel, melyek a vízen mint matérián és kulturális metaforán keresztül vizsgálnak különféle, a vízben sűrűsödő erőviszonyokat és aktusokat. Egy olyan helyzetet teremt, amelyben magunk mögött hagyhatjuk azt a meglehetősen antropocentrikus elképzelést, hogy a víz csupán élettani szempontból elengedhetetlenül szükséges, "éltető anyagunk", kiaknázandó erőforrás.

Ellenben hozzásegíthet ahhoz, hogy úgy tekintsünk rá, mint egy, ha nem is tudattal, de mindenképp emlékezettel rendelkező dologra, amely összekapcsol, bensőséges és szoros kapcsolatba rendez bennünket másfajta, akár térben és időben tőlünk távol lévő létezőkkel.

A kiállítás az Astrida Neimanis feminista filozófus által bevezetett hidrofeminizmus elméletét tekinti kiindulópontjának. A hidrofeminista logika a testet olyan, nagyrészt vízből álló dologként ("vízlényként"), nyitott entitásként határozza meg, amelyet a bár első látásra a külső valóságtól majdhogynem hermetikusan elzáró, voltaképpen sokkal inkább porózus membránként viselkedő bőr határolja le és választja le a külvilágtól. Ez a belátás pedig újragondolásra késztet bennünket azzal a nyugati metafizikai hagyománnyal szemben, amely az emberi testet zárt egészként határozza meg.

A víz folyamatosan ki- és befelé közlekedik testeinkben, nemcsak alapvető biológiai funkcióink (lélegzés, ivás, evés, ürítés), de érzelmi reakcióink (sírás, nevetés, izgalom, izzadás) következtében is. Mivel a bolygón megtalálható vízmennyiség állandó, így ezeken a zsigerien testi és intim folyamatokon keresztül voltaképpen globális rendszerekbe kapcsolódunk be - hiszen a sejtjeinket kitöltő, az ereinkben és könnycsatornáinkon átáramló, pórusainkon kiszüremkedő, lehelet formájában kipárolgó folyadék végső soron az atmoszférába jut, bekerül a folyókba, tengerekbe és óceánokba torkollik, szigetek partjait mossa, és folytonos áramlásban kapcsolódik össze másfajta organizmusokkal (és kerül vissza további szervezetekbe).

A víz egyfajta archívumként őrzi meg azokat az érzelmeket, testeket, anyagokat, tárgyakat és mozgásokat, amelyeken áthaladt, és amelyek áthaladtak rajta. Ez utóbbi gondolat pedig egy újfajta társadalmi, ökológiai és politikai tudatosság, illetve felelősség gondolatát is felvetheti.