Bodóczky István
Játsszuk azt, hogy meghaltunk
2020. október 28. - december 22.
Megnyitó: 2020. október 27. 19:00
Megnyitja: Csatlós Judit

szabad kéz
Hornyik Sándor
Játsszuk azt, hogy meghaltunk
A kiállítás címe unokáim egyik vidám játékából származik. Aki ilyet játszik, a félelmetest igyekszik megszelídíteni. Ebben a játékban a halál nem elborzasztó vég, inkább csupán átlépés egy másik dimenzióba, láthatatlanná válás tettetése, eltávolodás. Olyan pozíció ahonnan kívülről nézhetünk az élőkre, saját eddigi életünkre is.

Felkérést kaptam egy kiállításra. Nem akartam azonban a szokásos visszatekintést. Az Artus tágas kiállítótere lehetőséget nyújt arra, hogy olyan új alkotásokat is kiállítsak amelyek eddigi képzőművészeti munkásságomra reflektálnak, az állandóság és a változás jegyében összegzik az utóbbi évek törekvéseit, illetve új tartalmakkal módosítják azokat.

Tartalmilag három gondolati szál fonódik bennük egybe:

1. Játék

A játék, a "játszás" iránti vonzódás gyerekkoromtól megmaradt, de csak felnőttként tudatosult bennem ennek lényege. Az, hogy a játék szabadság, " a játék az ember sorskorrekciója - lehetőség a szabad döntésre. Ugyanis ami minden játékban közös, az éppen az önkéntesség: vállalkozás bizonyos szabályok betartására, beilleszkedés egy magunk alkotta vagy választott rendszerbe." Talán éppen ez terelt mindig abba az irányba, hogy "felnőtt" (pénzkereső) tevékenységnek is lehetőleg olyat választottam, amiben kedvemet is lelhettem, ami kellő teret adott a szabad mozgásra.

2. Efemer, elmúlás

A tartós, időtálló anyagokkal való munkálkodástól fokozatosan kezdtem távolodni. Az olaj, vászon, a fém és textil szerkezetek fokozatosan eltűntek az életemből és helyettük olyan efemer médiumok mint a papír és a bambusz lettek a kedvelt anyagaim. Ezek nagyobb szabadságot, alakíthatóságot biztosítottak, teret adtak a rögtönzéseknek. Általuk teremtődött meg az egység a két és háromdimenziós munkáim között. Ezeket a fény és a levegő élteti, gyakran rövid életűek, de maradandó élményt képesek kelteni.

3. Lebegés, levitáció

A lebegés iránti vonzódásom ugyancsak gyerekkori eredetű. Bár ez is csak később, felnőttként kezdett a képzelgésből konkrétabb tevékenységekben is megnyilvánulni és csak később világosodott meg előttem, hogy életem során ez több különböző formában is jelen van. Ez a vonzódás a lebegéshez lehetett az oka, hogy olyan erősen és tartósan foglalkoztatnak a zsinóros sárkányok. Ezek ugyanis (legalábbis amiket én is készítek) a közhiedelemmel ellentétben nem repülnek, hanem lebegnek, A lebegés lényege az egyensúlyi állapot. A fizikai értelemben vett lebegéshez a megtartó és a felemelő erőnek egyensúlyban kell lennie.

De a lebegés vetületének érzem az emlékeket képben és szövegben rögzítő, évek óta folyamatosan gyarapodó munkámat, a scrapbookot is. Úgy érzem ugyanis, hogy lelki értelemben a múlt emlékei, a szokások, az érzelmi kötődések jelentik a megtartó, míg a jelenre, a jövőre vonatkozó vágyaink, új élményeink a felemelő erőt.

És életem folyamán ez a lebegés, lebegtetés - bár a legkevésbé sem tudatos tervezés eredményeként - más formákban is megvalósult.

Bár a Képzőművészeti Főiskolán tanári diplomát is szereztem, nem akartam tanár lenni. Egy alkalmi helyettesítés során akadtam horogra, és kezdtem el tanítani. Már akkor, pályám elején eldöntöttem, hogy ezt csak addig csinálom amíg örömömet lelem benne. Kezdetben azonban belső konfliktusaim támadtak abból, hogy úgy éreztem, el kell döntenem, mi is vagyok valójában: művész vagy tanár. Igazi öröm volt felfedezni, hogy nem szükséges erről dönteni. A kérdés lebegtetése vezetett a felismeréshez, hogy a tanítás is művészetem része. Úgy tűnik erősen vonzódom ahhoz az állapothoz, amit Klee egy festmény címében úgy fogalmazott meg: Lebegés felszállás előtt.

A kiállításon szereplő munkák többsége bambuszvázra erősített papírfestmény, kollázs - kép installáció. De szerepel bambuszszálakból alkotott rajz, tusrajz papíron. Régebbi munkáimról egy válogatást fogok vetíteni.