Erdélyi Gábor
Kis jelenség
2001. szeptember 14. - október 13.
Megnyitó: 2001. szeptember 13. 18:00

Rákérdezés és beillesztés
(néhány alapgondolat legfrissebb munkáimról)

A néző az informálódás után biztos tudást szerez a képmegvalósítás mikéntjéről. Azzal a fölénnyel lép fel, hogy birtokában van a titoknak és így a tudott dolgok raktárába helyezi, amire általában már legyint is. Különben tudhatjuk, a titkok nem feltétlenül azért titkok, mert bonyolultak. Csak hát mi van akkor, ha nincs mankó, ha nincs megfejtő. Arról az esetről nem is beszélve, ha a kép auráját is hozzáillesztjük a tartalmi koncepcióhoz és ennek tükrében nem engedjük a befogadót a mű közvetlen közelébe. A tartalom igényli az effajta féltést. A tiszta vizualitású kép nem óhajt technikai felvetésekkel törődni, nem akar testi érintkezést, nem keres kapcsolatot enteriör-kontextusokkal. Ha a néző e fogódzó pontokat mégis összekapcsolja a képpel, akkor azt képszennyezésnek nevezném. A kép mindenütt él, mert csak önmagát, saját látványa kiértékelését igényli. Természetesen nem a műtárgy öncélú, önmagára való utalását értem, mint egyes minimalista irányzatoknál. Ellenkezőleg: a teljes nyitást, beleértve a látványos megvalósítási lehetőségek teljes skáláját, elmerészkedve akár a természetutánzás asszociatív, modellszerű, de mégis festészetközeli elemeihez, ami persze lehet attól még minimalisztikus. Lásd: harmat a kép felső peremén vagy verejték a festmény portréján. A téma a kép entitását tiszteletben tartó tárgyi kibillentés, amely azonban nem kérkedik, sőt véglegesen visszazár, a mű egészéhez igazodik. Ezentúl felmerülhet a kérdés, nevezhetjük-e dimenzionális kitágításnak a variációt, és ha annak nevezzük, sérti-e a kép hagyományos formarendszerét. Itt jön a dimenzionális billegtetés, ahol épp úgy nem tudjuk határozottan, a kép testéhez szervesen tartozik-e a kívülről teremtett kényes forma, ahogy nem tudjuk pontosan, mennyiben tartozik a belülről alakuló anyajegy a bőrhöz. Ez finom határvonala az egymásba rétegződésnek. Az emberi hasonlattal szemben a mű tartalmi viszonyulások aláfestésével teremti meg az egymásba épülést. Amíg nem tudjuk tisztán eldönteni a második dimenzióból a harmadikba lépést, közben beúszik a további dimenzió. Egyszerű, természeti ismeretünk által időbeli változás lehetőségét ölti a képtárgy, mikor is párolog el a főmotívum?

2001, szeptember
Erdélyi Gábor