Ujházi eredendően a valóságból indul ki, élete hétköznapi történéseire reagál, képeit akár naplófeljegyzéseknek is tekinthetjük, mégis messze eltávolodunk a realitás biztos alapjaitól.
A nézőpontok és perspektívák változtatásával kihúzza lábunk alól a talajt és egyszeriben egy szürreális, furcsa lényekkel benépesített, örvénylő világban találjuk magunkat.
Élénk színek, vázlatos, mégis karakteres alakok, különös állatok, vasúti sínek, zsúfolt utcarészletek kavarognak. A már megszokott terek az elmúlt években szó szerint kozmikussá tágultak: újabban bolygók és naprendszerek találkozása, sőt ütközése elevenedik meg előttünk.
Az art brut nyersességét és a gyermekrajzok őszinteségét magukon viselő képeket nézve hétköznapi történetek tanúi vagyunk, melyek mögött komoly társadalomkép és világról alkotott személyes kritika olvasható le.
Ujházi mesél nekünk, – úgy, ahogy a régi beavatottak meséltek a közösségnek -, arról, hogyan látja felgyorsult, kaotikus világunkat, visszás emberi kapcsolatainkat, a külvárosok sivár architektúráját, a természet és bolygók pusztulását.
A hétköznapi jelenetek mögött megbújik a közös emlékezet. Legyen a téma konkrétabb történelmi pillanat – pl. Jellasics futása (1973) -, vagy adott esetben tágabb szociális környezet – Angyalföld (2012)-, az egyéni asszociációkon túl a képek múltunk és hagyományaink lenyomatait is őrző, egyetemes jelentés hordozói.
Ennek fontos részét képezik a különféle egyszerű, néhol banálisnak tűnő mondatok – ne féljetek, megyek-jövök, nem csüggedek, stb., melyek az ábrázolt jelenetekkel összefüggésben mágikus ráolvasás-szövegekként hatnak. Varázsszavak, amik a képek védelmén túl talán világunk fenntartásáért is közreműködnek.
Így, bár Ujházi fellebbenti előttünk a negatív véget, még nincs minden veszve, ahogy az egyik kiállított kép, valamint a kiállítás címe is sugallja: Ne féljetek!