Retusált Erdély

Tájképek és képzettársítások

2020. március 4. – március 21.
MegnyitóOpening: 2020. március 3. 19:00
KurátorokCurators: Daniela Duca, Major-Kremer Virág
Az erdélyi táj egyezményesen a festői természeti szépség szinonimája. Bármely utazási brosúrát lapozzuk is fel, ez az ábrázolás köszön vissza: egy szinte mitikus táj tárul szemeink elé gyönyörű hegyekkel és folyókkal, melyek időtlen idők óta őrzik a pásztorkodás és egyéb idillikus tevékenységek nyomait. Következetesen és vég nélkül termelődik újra ez a festői táj romantikus képi világának 19. századi fantáziáit konzerváló megjelenítés.

A kiállítás ezt a magától értetődőnek tűnő, mégis konstruált képi reprezentációt veszi górcső alá. A tájkép semleges, objektív és ártatlan ábrázolásmódként misztifikált felfogása helyébe kritikai attitűd lép, mely a figyelmet a képet készítő szubjektív szemlélőre tereli.

A tájkép-kifejeződések mögött megbúvó dinamizmusok feltérképezése és a természetesnek vett igazság megkérdőjelezése révén az elvileg semleges, nosztalgikus kontempláció helyébe a kutató-elemző, „reflektív” nosztalgia lép (Svetlana Boym). Visszafejthető-e az a folyamat, melynek során a tájkép eltörölte saját olvashatóságát? Milyen eszmények, traumák és vágyak sűrűsödnek a táj reprezentációjában? Kit és hogyan szólít meg a tájkép?

A Retusált Erdély nem határol el művészeti irányzatokat, úgymint tájképfestészet, land art, vagy kortárs művészeti gyakorlatok. Ehelyett a tájképpel foglalkozó művészet különféle médiumait és módjait gyűjti egybe: festészet, fotográfia, természetművészeti akciók dokumentációja, elsajátítás, performansz, doku-fikció és művészek kvázi-kurátori megközelítései kerülnek egymással párbeszédbe.

A kiállítás inkább a hasonlóságukat hangsúlyozza reprezentációs médiumokként, illetve az ember természetről alkotott képének, természethez való viszonyának közös vonatkoztatási rendszereként. Mi marad a természeti tájból a kultúrán és az emberi nyomhagyáson túl?

A kiállítás román és magyar származású erdélyi művészek részvételével arra is választ keres, hogy mit is jelent erdélyi művésznek lenni, illetve, hogy hogyan járulhatnak hozzá egy kulturális örökség és hagyomány újragondolásához? Lehet-e hagyományról úgy gondolkozni, hogy az nem a nemzetállam megőrzését és megerősítését célozza, hanem történelmi sebek és traumák gyógyulását egy potenciálisan transznacionális és transzkulturális jövőben?