HA rajzok

Műtermi munkám interdiszciplináris, részben az új médiumok (videó és digitális technológiák) felhasználásával dolgozom, részben olyan tradicionális eszközöket használok, mint a rajz és festészet, valamint talált tárgyak, képek és szövegek felhasználásával is készítem a műveimet. Az elmúlt években több performanszot mutattam be, ahol élő lovak hátán ülve „őriztem” az adott kiállítást. Legújabban külön tereket hozok létre a munkáim számára, ahol nagyméretű olajfestmény mellett videó-installációt állitok ki. Ehhez gyakran kisebb gyűjtemények is kerülnek, mint például újsághirdetések átfestései vagy interjúk szövegei. A művész teste a tájban érdekel, és hogy hogyan lehet ezt a testet a tapasztalat segítségével előadni. A tapasztalat csak akkor igazán tapasztalat, ha valami valóban történik, amiről érdemes beszélni vagy dolgozni vele, amikor a lehetséges határáig toljuk magunkat, a lehetetlen széléig. Egyfajta extremitáshoz közelítünk, ami arra kényszerít, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Ilyen formában megtapasztalva a lehetetlent, olyan minőség jön létre, amely meghatározza azt, hogy mi a vallás. Az emberi tapasztalatnak van egy alapvetően vallásos minősége. Mindannyiunkban benne rejlik egy mélységesen vallásos rész függetlenül attól, hogy „teista” vagy „ateista” személyről van szó, függetlenül attól, hogy vallásos az ember vagy sem. A modernista felfogás szerint a tudomány jelenti a kizarólagos igazságot. A posztmoderntől azt tanultuk, hogy a vallásos igazság igaz, ámbár ez egy más jellegű igazság a tudományos igazsághoz képest. Van valami, ami mélyen igaz a vallásban, de ez egy tudas nélküli igazság, abszolut vagy kapitalizált Igazság nélkül. Bármely adott hit egyfajta út a látáshoz és a tudáshoz, miután a tudás a hittől függ és minden hit egyfajta látás, konstrukció, tudás. A vallás emberi tevékenység és egy olyan rendhez tartozik, melyet Augusztinusz „facere veritatem”-nek nevezett, „tenni, vagy csinálni az igazságot” – különösen ha a lehetetlen megtételére kérnek bennünket. Az keltette fel az érdeklődésem, hogy az ember olyan lény, aki ráül egy masik állat hátára és hogy ezt az állat (ló) idézi, ő az, aki az embert ráveszi arra, hogy így cselekedjen… egy tett es nem egy gondolat az, ami megköveteli reakciónkat, és az az, ami a vérünkbe és a könnyeinkbe kerül, különösen ha nem tudjuk, hogy kik vagyunk. Azzal a kérdéssel mely hozzám szegeződik, egy kérdéssé válok magam is – Mit szeretek, amikor szeretem a lovasíjászatot? Tehát ami az égből az ölembe pottyant, az nem egy válasz, hanem egy kérdés. Ami nekem mindebből megmarad, az egyedül a szenvedély és a nem tudás. Munkám középpontjában az áll, hogy ez a fajta posztmodern augusztinuszi módon történő vallomás, vagyis hogy nem tudjuk kik vagyunk, éppen ez az, ami vagyunk.

A Herman-teremben a kiallitás egészére nézve (is) HA egy kilégzés. A portrérajzok talált magazin oldalakra kerültek. Művészeti, divatlapok, napilapok olyan oldalaira, ahol szöveg és kép valamilyen formában kapcsolódik a lovasportrékhoz. A rajzok sajátos jelentést kölcsönöznek az újság/magazin médiumához és tartalmaihoz, ugyanakkor kísérletet tesznek a lovasíjászat jelenségének ertelmezéséhez a kortárs nemzetközi kultúra szinterén. Az egyszerű tollrajzok így játszanak szöveggel és képpel, térrel és idővel.

Veszely Beáta