Bolla Szilvia művészete a képtúltermelés és -fogyasztás depresszivitását tematizáló absztrakt anti-fotográfiáktól indult, hogy végül eljusson a depressziót magát tematizáló poszt-fotográfiáig.
Ahogy a depresszió egyszerre individuális és szociális, biológiai és politikai, úgy Running Up that Hill című kiállítása is személyes és transzgenerációs szinten keresztül közelíti meg a depresszív gazdasági-ideológiai rendszerünkben egyre inkább rendszerszintűvé váló depresszió esztétikai és társadalmi dimenzióit.
A konkrét és szimbolikus emléktereket rekonstruáló vizuális-szónikus installációk, a bio- és pszichopolitika által deformált testeket leképező ‘farmako-kinetikus’ szobrok, a bőr és a fotográfia analógiáján alapuló ‘neurogramok’ az erőtlenséget ellenerővé formáló depresztétikai és gyászpolitikai programmá állnak össze.
Bolla a „látható és a láthatatlan, az anyagszerű és az anyagtalan, illetve az élő és a halott dichotómiáját” kikezdő, korábban alapvetően fotó-ontológiai és fotó-kritikai kontextusba ágyazott anyagkísérletei és formaproblémái a kiállításban probléma-formákká válnak, összeköttetéseket képezve Kate Bushtól Walter Benjaminig, a gyógyszeripar-kritikától a kapitalista realizmusig, a pszichofarmakológiától a szecesszióig és a black metaltól a materiális feminizmusig.