László Zoltán kiállítása a Tölgyfa Galériában
2001.október 25.
László Zoltán erdélyi származású, jelenleg Frankfurtban élő képzőművész, az ún. Phantombuero csoport alapító tagja.
A Phantombuero (Frankfurtban) a kilencvenes évek második felétől, 1997/98-tól kezdte meg csoportos működését. Tagjai egy zenész, egy pszichológus, egy designer és 5 képzőművész, akik a Fantomiroda alapítása számára a lehető leggazdaságosabb módon választották azt a kézenfekvő lehetőséget, hogy lebontásra váró épületeket bérelnek ki", ill. hasznosítanak, s alakítják őket átmeneti, fel-felbukkanó majd eltűnő, kiállítási térré, anonim galériává.
A Phantombuero működése időben és térben alkalmazkodik az őt befogadó közeg jellegéhez, műfajához, elképzelt funkcióihoz vagy akár, bizonyos értelemben, a stílusához. A nyolcvanas években Frankfurt már a tőke világméretű központja, globális ipari nagyváros, ahol a multinacionális vállalatok és a felhőkarcolók gombamód szaporodnak: "oly gyors ütemben nőnek, mint ahogyan az őserdőben a mamutfák kihalnak". Miközben a nagyvárosok a kommunikáció dzsungelévé válnak, s az irodaházak a felhőt karcolják, úgy válik egynémely utca lakatlanná, boltjai pedig üresekké.
Frankfurt az ellentétek, vizuális kontrasztok városa. Mindez fokozottan van jelen a pályaudvar közelében; ahol a történelmi városrész fachwerkes házai mellett épült fel a banknegyed; ahol a századfordulós utcák közt gyárépületek virágzanak; ahol a török, az arab és a "türelmi" negyed békés szimbiózisban él a zöldségkereskedők kis üzleteivel; és ahol az egyik irodaház aljában talált magának – a kirakatban – ideiglenes kiállító- és találkozóhelyet a Phantombuero.
Ahogyan a nagyvárosokban egyszerre beépülnek és kiüresednek utcák és épületek, s párhuzamosan folyik a harc az ingatlanokért és munkahelyekért; úgy zárkóznak be az emberek a városon kívüli otthonaikba és úgy dolgoznak a városközpontok transzparens irodahelységeinek ablakai vagy kirakatai mögött, s az emberek szeme előtt zajló, nyilvános helyszíneken.
A Phantombuero egyik első – és talán működését legjobban szimbolizáló – kiállítási akciója a frankfurti "Airport City" asszociációjára egy repülőtéri váróterem kialakítása, előállítása és megjelenítése volt, oly módon, hogy a hatalmas kirakat-üvegekre (külső vetítők segítségével) teljesen hiteles rálátásban repülőgépeket vetítettek. Így minden értelemben megvalósulni látszott a Phantombuero előzetes elképzeléseinek megfelelő csaknem minden célkitűzés: a tér optimális kihasználása és alkalmazása; egyszerre kiállítótér, klubhelyiség, találkozási tér (váróterem); műhely, iroda és bár együtt-működése.
Ha a szintén Frankfurtban élő magyar művésznek, Medve Andrásnak egy banképület széfjében, aranytéglákból kirakott és – biztonsági okokból – csak fényképen dokumentált kutyájára, valamint az irodák, bankok és szállodák multifunkcionális (extrovertált, kiállítási- vagy exkluzív design-, bútor-, azaz formaterveket bemutató és propagáló, és művészetet szponzoráló és értékesítő) szerepére gondolunk, akkor a Phantombuero működését egyszerre találhatjuk ezt a tendenciát felerősítőnek (alkalmazkodó készség; irodák, kirakatok preferálása; technikai effektusok alkalmazása, stb.) és épp ezzel szembeszegülőnek is (non-profit; nem-intézményes jelleg; térben-időben és anyagilag korlátozottság, meghatározottság; menet közben változó koncepció; egyik mű átalakul a másikba; provizórikus jelleg; meglepetés-szerűség).
László Zoltán eleinte kiszuperált hűtőberendezéseket guberált, hogy nyáron a felforrósodott műtermet lehűthesse, de ezzel egyidejűleg a mellette levő klubhelyiséget fűtse. Miután ez az elképzelése gyakorlatilag kivitelezhetetlennek bizonyult; jégszobrokat kezdett csinálni, amelyek olvadás közben állandóan változtatták alakjukat és halmaz-állapotukat egyaránt, míg el nem olvadtak, meg nem semmisültek.
Miként a hűtőszekrény lelke, belseje is gazdag szimbolikus és asszociációs területek hordozója lehet, úgy a GOMBÁK című kiállítás címszereplői is tág teret nyújtanak arra, hogy a Phantombuero-t magyarországi adaptációján, és egy magyar képviselőjén keresztül is megismerjük.
A Tölgyfa ezúttal gombák tenyésztésére válik alkalmassá; a fogyasztói társadalom elgombásodását, megállíthatatlan erjedési folyamatát illusztrálva.
A gomba legalábbis kétéltű: növény, de abszurd módon lehetne akár állat is; lehet parazita, baktériumhordozó, a környezetét (kromo-) fágként pusztító élősködő; ugyanakkor gusztusos, tápértékben gazdag táplálék, ami nem elvesz, hanem hozzáad az ember életéhez, környezetéhez. A gomba tehát pozitív és negatív folyamatok egyidejű képviselője; bármilyen pici helyen, akár teljes sötétben, nedvességben, s ha jól tudom, kevés oxigén mellett is megélő kis élet, nem véletlen, hogy a mesékben a csigaházhoz hasonlóan, esőtől óvó, pöttyös tetejű házikóként is funkcionál. Ennek ellenére, a természetben elsősorban magát védi, életviteléhez a legalkalmasabb feltételeket biztosítja a környezetében (amin az ember teste, pl. lába is értendő), ezáltal természetesen át is alakítva azt.
A gomba a különböző halmazállapotok képviselője: szilárd, képlékeny, folyékony, de különböző gázok kibocsátása is képes. Általában határterületeken telepszik meg: fény és sötét; oxigén és levegőtlenség; kint és bent, stb. határán, gondoljunk a fa kérgére, a sötét és dohos pincékre; korhadt nyílászárókra; cipőbe zárt lábujjak közére, stb.
A Phantombuero Frankfurtból származó városi, színes nylon reklámszatyrokból készült gombái ez alkalommal, és László Zoltán spóravivő jóvoltából megtelepedtek a Tölgyfában. Bár a Tölgyfa is csak bizonyos, igen speciális feltételek között létezhet itt, Budapesten, a nagyváros kellős közepén; mégis, így, elgombásodott állapotában túlélőként virágzik és virágoztatja a képző- és iparművészet minden ágát; hinti el a vizuális kultúra spóráit – a legnagyobb sötétben, a legszűkebb helyen, a legkisebb nyíláson át is. A legkisebbre nyitott kiállításmegnyitón, a legnagyobb mértékben és iramban; korlátokat nem tűrve, fékezhetetlenül burjánzanak a fogyasztói társadalom kultúrgombái a falán, résein kívül, belül; belülről kifelé és kintről befelé egyaránt.
Beke Zsófia