Manu

Gyakran készítek helyspecifikus installációkat, egy általam felfedezett és izgalmasnak tartott térben, nyilvános helyeken, ahol a munkák csak így, egy rövid ideig láthatóak. "Ottfelejtve", ez egy lehetséges módszer a beleszólásra, figyelemfelhívásra. A Francia Intézetben bemutatott munkákban nem kell ragaszkodnom a szokásos galériatér steril, fehér falaihoz: ezt fizikailag is kitágíthattam a különbözo helyeken beépített vetítésekkel (a Francia Intézet fobejáratánál vagy a Westend City Centernél az aluljáróban elhelyezett kivetítőn). A bemutatott munkák mindegyikében az intimitás és köztér viszonyával foglalkoztam. Ütköztetni szerettem volna a két fogalmat és a szubjektív képeket, intim filmeket egy meglepő átmeneti, személytelen környezetben bemutatni.

Manu videó

A kiállitás címéül szolgáló videó egy riportfilm. Interjú egy francia fiúval, akit Manunek becéznek és akit Dél-Franciaországban ismertem meg. Két éve egy artist-in-residence program során egy magánalapitvány La Napoule-i kastélyában dolgoztam. Megérkezve konstatáltam, hogy magában a kastélymúzeumban fogok lakni és dolgozni, ahol a termeket és vitrineket délutánonként turistacsoportok látogatják. A harmincas években épített hamis-középkori, az összes európai épitészeti stílust felvonultató kastélyban óhatatlanul a művészet és hétköznapi élet határaival kezdtem foglalkozni, a múzeummal mint művészeti alkotások bemutatására és gyűjtésére specializálódott intézmény kérdésével. Ebben a művészként kissé zártnak tűnő szituációban valamilyen mai, létező dolgot akartam a térbe telepíteni. Manu a kastélyban dolgozott, mint a könyvesbolt eladója és a turistacsoportok fogadója. Elsőre úgy tűnt, hogy ő ebben a környezetben az egyetlen "élő" beavatkozás. Egy interjút készitettem vele, amelyben munkájáról, a galériában kiállító művészekről, furcsa látogatókról és saját magáról mesél. Ezt a filmet aztán feltettük a kastély web-lapjára, amely híven az egész kastély szellemiségéhez, klasszikus, finom rajzolatú. A hivatalos adatok és információk mellé ugyanaz került, de mindez -hála Manunek- sokkal közelebbinek és élőbbnek tunik. Az ő interpretációja a kiállitásokról, a kortárs képzőmuvészetről sokkal személyesebb és intimebb, mint egy hivatalos elemzésben
lenne.

Örökös várakozás videó, a Francia Intézet bejárata fölötti kivetítőn

A videó vetítéséhez olyan helyet kerestem, amely nem kifejezetten kiállítótér (a főbejárat feletti ablakok), és nem feltétlenül csak a látogatóknak szól, hanem az utcán, a Dunaparton éppen arra járók is látják. Így akaratlanul is kiállításnézőkké válnak. A videónak egészen más hatása van, amikor ekkora nagy méretben és köztéren látható. Ez a majdnem hárompercnyi várakozás, egy nem pontosan rögzített helyszínen és körülmények között mindarra a passzivitásra utal, ami mindannyiunk életéből hosszú órákat vesz el. Utalás mindarra az érzelmi kiszolgáltatottságra, amelyikkel egy másik szituációt vagy valakit várunk.

Várom a párom videó, A. Nagy Gáborral közösen: vetítés a budapesti Westend City Center aluljáró felőli bejáratánál elhelyezett monitoron

A Várom a párom című videó egy népszerű televíziós műsor mintájára készült, amelyben ismeretleneknek mindenféle játékos feladatokat kell közösen megoldaniuk és a végén az ideális párt megtalálniuk. A filmben tíz miniportrét lehet látni, a riportalanyok egy párizsi negyed lakói, akikkel az utcán, kávézókban találkoztunk. Leültetve őket a kamera elé azt kértük, hogy mondják el, milyennek képzelik ideális párjukat. A hol megható, hol vicces nyilatkozatok vetítésére meghívtuk aztán a szereploket, hátha létrejönnek a valóságban is igazi álomkapcsolatok. Az intim vallomások egy köztéren vetítve meglepőek, éles kontrasztban állnak a környezettel, az aluljáró átmenő forgalmával. Ugyanakkor pontosan az ott eloforduló emberekhez -hozzánk- hasonló mindennapi alakok beszélnek problémáikról, mi is lehetnénk a helyünkben.

Szigethy Anna