Egy folyó állomásai
(Klimó Károly festményei elé)
(Klimó Károly festményei elé)
Klimó Károly fest. Már hosszú évek óta töretlenül, fáradhatatlanul. Eleinte enyhe gyanúval és hitetlenkedve néztem képeit: hogyhogy sehol egy figura? Vagy egy pamlagon fekvő meztelen csajszi? Vagy egy izgalmas csendélet három almával és némi rothadt dinnyével? Vagy, mondjuk, két párzó őz a Börzsönyi tájban, melyre a vadászlakok kiemelkedő keresletet mutatnának szobáik igényes dekorálása céljából?
Klimó nem engedi megzavarni magát: reggelente felkel, magára veszi az élethez szükséges súlyos felszereléseit, a tudást, a tapasztalatot, az ügyességet, a hűséget, s lemászik, le, irgalmatlanul mély bányájába, sok emelettel a felszín alá, s kezdi munkáját, mely a belső tájak felfedezéséből, fejtéséből és felszínre-hozatalából áll. Nagy lámpáit a falakra vetíti ott lent, s néz, tárja fel önnön barlangrajzait, majd hozza őket a felszínre, s viszi vászonra, papírra, így gyűjtve elegendő erőt ahhoz, hogy ne foglalkozzon a torz világ körvonalaival.
Igazi, régi alkímikus ő, aki tudja, milyen nehéz ellenállni a kihívásoknak, melyek el akarják tántorítani őt az útról. Az útról, mely az egyetlen saját, s a belsőbe vezet, amelyen a festmények csak ideiglenesen megszáradt, kialakult nyomatok, melyek egy hosszú menetelés állomásai. A színek, a körvonalak, a mélységek keveredései vázolják fel a belső fluidum pillanatnyi állapotait, fázisait, a belső kivetülésének azokat az állomásait, amelyek egy-egy érzelmi feltörés végeztével válnak lezártakká, festményekké.
Vagyis a klimói kép igazából sosem szárad meg, s válik szilárd halmazállapotúvá: a színek folynak, egyik képéről a másikra, s alakulnak át szüntelen, új formákat, árnyalatokat, rétegeket szülve, s mozog minden, ameddig csak mozoghat, ameddig a lélek, a spiritusz is újra és újra átszíneződik a fénytől, az árnytól, az új gondolattól, vagy egy régi szenvedély újra feltörő sebétől.
Klimó képei, rajzai a fény törésének nyomai egy elébünk állított akvárium vízén, melynek újabbnál újabb fázisait Klimó tárlatain követhetjük nyomon. Képei a térben és időben tett mozgást mutatják, azt, hogy milyenek is az akvárium hullámai, fodrai, mélységei, sötétjei, derűs szélcsendjei, napfényes karcai.
Képeit nézve tárlatról-tárlatra ezt az akváriumot látjuk, amint változnak benne az ezerszínű szellemi állapotok, mintha egy különleges tévécsatorna kivételes adását követnénk a lélek mélyéről, akár a tengermélyi árkok csendjéből, mely akkor is sugározni fogja adását, ha a rakéták szétbombáznak mindent.
… S ezt fogja sugározni majdan, akár egy idevetődő földön-kívülinek is: azt, hogy az ember építeni is tudott, s örülni alkata mélységeinek, ha ehhez olykor egy teljes életmű sem elég harsány ahhoz, hogy a rombolás hangját egy pillanatra is túlharsogja.
Mert nem úgy szól.
drMáriás