Felszabtéri Párizs
"…Akkoriban már csak Budapesten, a Felszabadulás téren
(ma: a Ferenciek tere) fényképeztem. Hónapok óta
ugyanazon a helyen, ‘ugyanazt’ a képet exponáltam. Ott álltam
öt-hat méterre az aluljáró lépcsőjétől,
és arra vártam, hogy végre ne történjen semmi.
Ne jöjjön arra egyetlen ‘fotogén’ ember, egyetlen ‘arc’ sem,
egyáltalán, semmilyen ember ne jöjjön arra, és
a szomorú szemű kutyák is tűnjenek már el… Úgy
álltam ott a téren, mint egy szobor, egy motoros Nikon FM2-vel
a kezemhez nőve. Imádtam ezt a gépet, és éreztem,
hogy a gép is viszonozza a szeretetet.
Soha annyi ismerőssel nem találkoztam Budapesten, mint akkor. Ezek a
találkozások azonban többnyire így zajlottak: ’Hellóháttemitcsinálszitt?’,
‘Semmit. Szobor vagyok, gyere máskor is’ – mondtam, és ha eltűntek
végre a felszínes érdeklődők, exponáltam. Csípőből,
mert akkor már ‘Jokesz Antal’ voltam, ‘az esetlegesség prófétája,
e kategóriák apologetája’…
De azt hiszem, nekem akkor már végképp elegem volt a ‘dokumentarista’,
‘experimentális’, ‘mediális’, ‘metaforikus’, ‘posztmodern’ és
mindenféle jelzőkből, koncepciókból, kategóriákból
és locsogásokból, a nyugdíjas dilettánsokból,
a híres embereket egy kaptafára portrézgató fotóművészekből,
a naprakészen ügyeskedő fotóriporterekből, a lélektelen
albumgyártókból, az ‘afEktachrome’ pozőrökből és
divatfotósokból, a képeslapagyú üzletemberekből
– és az egész belterjes, úgynevezett: fotóművészetből.
Már csak arra vártam a téren is, hogy legalább azt
érezzem biztosan, hogy ez az ember a kamerával: én vagyok
– s a beton szélén az a bokor kerüljön rá a képre
mindenképpen, bizonyságul a létezésemre, hiszen
lefényképeztem, tehát ott voltam; kettőnk között
meg a semmi, az a közeg, amely láthatatlanul rejtőzve köti
össze az ‘önmagában’ és az ‘önmagáért’
létezőt…"
(Részlet A preparált idő nyomában című
fotó- és esszékötetből.)
Éppen 1984-et írtunk akkor, mikor hónapokig tanyáztam
ott, a felszabtéri aszfalton. Aztán félelmetes gyorsasággal
pergett le két évtized… A felszabadulás szó sem
azt jelenti már régóta, mint az a bizonyos "felszabadulás".
Nekem persze – a szó egykori jelentésétől függetlenül
– mégis a szabadságot jelentette kamerával a kézben
szobrozni a téren, és a körülöttem lévő
világban magamra találni. Két évtized után
visszatekintve, ma már világosan látom, nekem akkor a Felszabtér
volt a Párizsom! Ott tanultam meg végképp eggyé
válni, de függetlenedni is attól a technikától,
amelynek birtoklása és elsajátítása addig
csak cél volt számomra. Hiszen minél görcsösebben
markolja valaki a fényképezőgépét, annál
erősebben tartja rabságban a valódi jelenlét-érzetét
a fotó, ez a valóságot imitáló, vagy arra
rátelepedő médium.
A téren állva arra a szinte mágikus-misztikus bokorra koncentráltam
csak, és minden más látható dolog lényegtelenné
vált számomra. Ma úgy jelenik meg előttem ennek
a felszabtéri bokornak a képzeletbeli zöldje – és
minden, ami akkoriban történt, vagy történhetett volna
velem -, mint a bennem kísértő emlékek és
a képzelet közé ékelődött jelen. Ez az
én valóságom, itt és most: Budapest, 2004 – pesti
körkép, Felszabtér…
(Jokesz Antal)