Mi történik, ha a házból eltűnik az épület, a szobából a fal, a kirakatból az üveg, a ruhából az ember, a „body”-ból a nő, a díszes nyakláncból az, aki viseli, vagy akinek viselnie kellene?
Ilyenkor – például – a házból nem marad más, mint a homlokzat, az ablakok elmosódott jelzésével. A homlokzat pedig úgy viselkedik, mintha nem is fal lenne, hanem filmvászon, amelyre egy arc profiljának óriási sziluettje vetül fel. Az egyik ablak átkukucskál a felvetített fej fülén – a kettősség, amely létrejön, zavarbaejtő, nyugtalanító: melyik van elöl, és melyik hátul – melyik az illúzió, és melyik a valóság?
A Csendélet a régi németalföldi festészet hagyományait – leginkább Vermeer tejet töltő cselédlányának hangulatát – idézi. Valójában az élmény nem Vermeerhez kötődik, hanem egy valódi, létező kirakathoz, amelyet a művész külföldi útja során lefotózott, s aztán önkényesen áthelyezett egy másik térbe, másik környezetbe.
A kirakatok, amelyek a korábbi képeken hangsúlyozottan és egyértelműen voltak jelen, itt, ebben az új sorozatban is léteznek, de kevésbé hangsúlyozottan, s főként kevésbé megfoghatóan. A kirakat illuzionista teret teremt mindannak, amit magába foglal – de Köves Éva alkotásain maga a tér is megfoghatatlanná válik. Nemcsak az általa határolt interieur, hanem a kirakati doboz is elrugaszkodik a földi nehézkességtől, magasba emelkedik, esetleg egy komor, sötét fa ágazatában találja magát, mintegy fennakadva ég és föld között. De tájba ékelve tűnik fel az a doboz is, amelyben két női figura bukkan fel – de persze nem valódiak, hanem próbabábuk: műfigurák. Olyanok, mintha élnének, s meg is mozdulhatnának. Persze: mégsem.
Másutt a kirakatban a cipők veszik át a főszerepet: precíz dekoratív rajzuk távolról Magritte motívumait juttatja eszünkbe. A kirakat-interieurt finom szürke-fehér árnyalatok töltik be, s csak éppen sejthetően bukkannak fel a térből kifelé tartó, elsuhanó világos sziluettek.
Szürrealizmus? Így is lehetne talán nevezni legalábbis néhányat a képek közül. A valóság fragmentumait őrzik a fotók a margitszigeti Casino épületének felső peremét – és főként tájakat. A Margitsziget egy-egy parkrészlete gyakran bukkan fel keretként. Magába foglal egy sokemeletes házat – vagy annak egy részletét ablakokkal, amelyeken át alig kivehetően felsejlik egy nőalak, amint két szép, hosszúkás kezét maga előtt tartja. Másutt fehér mű-figurák – kissé sematizált szobroknak tűnő, időtlenséget sugárzó leányalakok – bukkannak fel egy meghatározhatatlan épület előtt; előttük téli fák ágazatának fekete sziluettje. A figurák ismétlődnek, tükröződnek, megsokszorozódnak – de igazi jelenlétük nincsen. Amíg egyes tárgyak – mint a cipők, a női fehérneműk, az ékszer, vagy az egyik mű-szoba mintás fotelje szinte kézzelfoghatónak, plasztikusaknak hatnak – az alakok soha. Ezek a pszeudofigurák inkább tűnnek felvetődő ötletnek, kihelyezett álomképnek, képi utalásnak, mint a valóság másának, fényképének. Köves Éva festményein távoltartja magát mindattól, ami eleven, változó, személyes. Az őt körülvevő valóság halott tárgyaiból, interieurjeiből egy külön világot épít ki, amelynek egyes elemei szinte emblematikussá kristályosodnak. Sajátos mágikus realizmust teremt, korszerű eszközökkel, magányosan és magabiztosan.
Passuth Krisztina
Mű-tárgyak
2004. március 22. – május 2.