A nyolcvanas évek végétől hegesztett vasvázra felhordott papírmasszából majd poliészterbol kezdett különös, organikus formációkat létrehozni, amelyek egyaránt emlékeztetnek természeti képzodményekre és a katonai terepruhák természetet utánzó foltjaira. Ez utóbbi korábbi munkáiból adódott, melyekben a leplezés, álcázás gondolatkörét járta körül, a terepmintás védőréteg talált tárgyként való felhasználásával. E természetutánzó és a természetes (közvetlenül a természetben megfigyelt lombozat-) minták műv(ész)i módon létrehozott, önálló formákká alakultak át.
Először Tájhangoknak, majd a kilencvenes évektől Illeszkedéseknek elnevezett plasztikái egymással és a térrel összefüggő tárgyegyüttest alkottak. Az illeszkedés gondolatában azonban már a tárgyak egymáshoz való viszonya kapott kiemelt jelentoséget, egyszersmind az alakzatok egyre inkább a sík felé kezdtek idomulni, síkszerűvé váltak, de – szerkezetük, kiterjedésük, mozgalmasságuk, festői látványt nyújtó, de tapintásra ingerlő felületük okán – mindig plasztikák maradtak. Most bemutatott munkái nem a térben elhelyezve, hanem a falra illesztve, már nem környezetükkel, hanem egymással konfrontálódnak. A korábban gyakran egymásba érő formák itt különállnak, az önmagukból és egymás közötti távolságukból áradó erőtér feszültséget okoz, a változatos formájú, nagyságú és színárnyalatú alakzatok dinamikáját fokozva. „A világon minden mozgásban van” – mondja a művész -, „összhangba vagy összeütközésbe kerülve egymással.” A feszültséget gerjesztő mozgás, „a formák örökös harca” ugyanakkor, látszólagos ellentétként, megteremti a világ (legkisebb atomjainak és földrésznyi dimenzióinak) örökös változásban lévő harmonikus rendjét.
Iványi Bianca