Az ember veszi a fényképezőgépét és kimegy a világba. Körülnéz. Embereket lát, fákat, eget, ezernyi tárgyat, történést, mindenből kétségbeejtően többet, mint ami a keresőbe belefér. Így hát komponál: igen, a víz a tükrözodő parttal naplemente idején jó lesz, olyan természetes, meg az a néhány felhő is, nagyon szép, már-már gyanúsan. A horizont lehet középen.
Szemét a keresőhöz illeszti, tudja, hogy majd egyszer meg fogja nyomni a kioldó gombját, de azt is tudja, amint ezt megteszi, bár elkészült a kép, még sincs befejezve. Majd akkor lesz, ha előhívás, nagyítás után egy másik szem elfoglalja a kamera hajdani helyét a képpel szemközt, ott a másik térben.
Abba az időbe és térbe kellene átnyúlni, annak mostját kellene a kioldás jelenébe hozni, valami olyat helyezni a képbe, ami e tudás jelenvalóságát kiterjeszti a két pillanat között. Valami nem törvényszerű de valószínű történés kellene. Nem, a történés nem elég, egy jelre van szükség, amelyen keresztül a két idő átlyukad, egy résre, konstruált punktumra.
Szemét leveszi a keresőről, beballag a képbe, földre tesz valamit, …nem, inkább legyen a víz.
Vissza a géphez: most! Ismerős kattanás, készen van. Ott volt a saját képében, nyomát őrzi a rés amely mostantól folyton lyukadni fog.
/mm/