A 2006-os kiállítás sorozat a Velencei Biennáléra készült műveket mutatja be új helyszíneken – Magyarországon és az Egyesült Államokban -, másrészt pedig új művekkel bővült, melyek gondolatilag szorosan kapcsolódnak az előzményekhez. A pécsi Vasarely Múzeumban a Winterreise című, Velencében is bemutatott mű látható, mely ma már a Janus Pannonius Múzeum tulajdona. Témája a tájékozódás, a helymeghatározás, az irány és ellenirány metaforája, a tér bejárhatóságának paradoxona. Arra a helyzetre hívja fel a figyelmet, amikor egy nagyobb közösségnek alapvető változások közepette kell szembenéznie múlttal és jövővel. Megkérdőjeleződnek az irányok – helyes és helytelen, jó és rossz -, mindazok az alapértékek, melyek a tájékozódással kapcsolatos fogalomrendszerek szerint kétségbevonhatatlannak tűntek. Azt a helyzetet jeleníti meg, amikor az abszolútnak hitt, valójában relatív koordinátarendszerből kilépve elvész a tájékozódási készség, az öntudat biztonsága. A Winterreise (Téli utazás) cím Schubert dalciklusára utal, melynek első verssora szerint „Idegenként érkeztem, s idegenként távozom.”
A Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum kiállítása az Interjú az Ivócsarnokban címet kapta. A központi helyet az Ivócsarnok (2005) című nagyszabású installáció foglalja el. A mu Velence irreális létére reflektál, a városra, amely vízre épült, és mégis évszázadok óta fennmaradt és nem süllyed el. A tizenkét térdeplő, pizsamás, gumicsizmás figura, nők és férfiak búvársisakban, serlegekbol isznak. Már a szituáció is irreális, hiszen a víz alatti ivás, különösen búvársisakban, képtelenség, a nyilvánosság előtti pizsamás megjelenés pedig a teljes kiszolgáltatottság kellemetlen szituációja. A mű paradoxonok és fogalmi parabolák megjelenítése, az ébrenlét-álom, a kiszolgáltatottság-védettség, az őselemnek való kiszolgáltatottság és ráutaltság – mint a víz és a levegő – metaforája, a társadalomba vetettség, az individuális elkülönülés kettősségeire épülő együttese. A műhöz szorosan kapcsolódik az Interjú az Ivócsarnokban című videómű, amely az „Inclusive Europe” nemzetközi konferencia alkalmából készült Budapesten. Az Európai Unió kulturális minisztereinek találkozóján az Ivócsarnok installációjában készültek a protokoll interjúk, ezt a különös paradoxont rögzítette Kicsiny Balázs.
A harmadik mű a Suszterinas című, ugyancsak a Velencei Biennáléra készült videómű. Az emberi alakokra komponált óra természetesen a véges-végtelen időt jelzi. Az óralap-kör közepén fekszik oldalára dőlve egy félszemű öregember, a Bolygó Zsidó, elhasznált öltönyben, nyakkendővel, botját a padlóra fektetve, szinte mozdulatlan testtartásban, mintha zenét hallgatna. Ő a legendabeli Ahasvérus cipész, aki nem engedte a Golgotához vezető úton elhaladó Jézust padján megpihenni, kigúnyolta, ezért az idők végezetéig, az Utolsó Ítéletig bolyongania kell. Az óralap mind a tizenkét számánál cipésznek öltözött nők ülnek suszterszéken, a kör centrumának háttal, lábuk között talpával felfordított cipőt tartanak sámfán. Kezükben kalapács, arcukat özvegyi fátyol rejti. A kör szélén mezítlábas, kezét cipőbe rejtő cipészinas kúszik szemben az óra járásával, szemben az idővel. Amikor a cipészinas elhalad egy-egy számon ülő cipésznő előtt, az ráüt kalapácsával a sámfára helyezett cipő talpára, ezzel jelzi, ütemezi az időt.
A sorozat következő helyszíne a New York-i Janos Gat Gallery, ahol a két videómunka kerül bemutatásra a Pontos idő című, harminc kis képből álló sorozattal együtt. A képek egy része a Navigációs kísérlet műegyüttes előkészítő tanulmányai, más részük pedig a kész installáció együttes tanulságainak továbbgondolása, ideáinak kibontása. Megjelennek Kicsiny alapvető motívumai, melyek a hely és idő esetlegességével kapcsolatosak: óralapok, horgonyok, láncok, az otthont jelképező méhkasok. Figurái szorgalmasan munkálkodnak, tűzoltók, sírásók, utazók, búvárok, vívók, mindegyikük munkaruhában, de méhkas vagy láncfejjel. Néhányuk kezében az a különös eszköz, melyet a Winterreise síelői is szorongattak kezükben, az úgynevezett „keresztbot” vagy „Jákob botja”, a szextáns előtti, a tengerészek által is használt navigációs eszköz. Tájékozódás térben és időben, helyünk keresése a szellemi és fizikai térben azok a kérdések, melyek Kicsinyt foglalkoztatják.
A kiállítássor utolsó állomása a New York-i Magyar Kulturális Intézet, ahol a Winterreise című, kétfigurás, monumentális installáció szerepel. Abnormálisan hosszú síléceken két élet-nagyságú figura sífutó mozdulatban, egymásnak háttal helyezkedik el. Rendkívüli erőfeszítéssel az ellenkező irányba igyekeznek közös sílécükön. Mozdulatuk inkább hosszú vándorlást fejez ki, mint a sportolók dinamizmusát. A síkesztyűt hordó figurák síbot helyett egy XVII. századi navigációs-asztrológiai eszközt, a Jákob botja imitációját tartják kezükben, azonban mozdulatuk olyan, mintha karjuk síbotra nehezedne. A reverendás alakok felett, párhuzamosan a sílécekkel, két vastag villanyvezeték fut a mennyezethez közel. Ezt a vezetéket a trolibusz áramszedő botja köti össze a figurák párbajtorsisakjával, az áramot a sisak belsejében világító elektromos égőbe vezetve. Kicsiny Balázs ikonográfiájában a bizonyosság attribútumai a reverenda, a villamos égő, az áramszedő, a bizonytalanságé, helykeresésé az asztrológiai navigációs eszköz, a keresztbot, a sílécek, mint járművek; a védekezésre való felkészülésé pedig a vívósisak. Az itteni esemény fénypontjaként Krasznahorkai László felolvassa a Bolyongás állva. Kicsiny Balázshoz a Velencei Biennálén bemutatott anyagáért című szövegét.
(Fitz Péter)