OE

(Egy kiállítást tízévente lakmuszként engedni a közegbe, vagy másként: évekre előre felhúzni az órát – provokatív és egyben önveszélyes gesztus: teszteli a befogadást, ugyanakkor szándékosan kiszolgáltatottá teszi a művet. A jelenből nézve az első kiállítás-inkarnáció, még a nyolcvanas években, olyan, mint egy idegen szövegbe ékelt mondat. A mondat mögül azután kifoszlik a szöveg, elhalványul az eredetileg is idegenszerű kontextus, szavai azonban később – tíz, majd újabb tíz év múlva – másként rendezve, további jelentések felvételére és szolgáltatására készen kerülnek át új és új szövegekbe.)

1986-ban ok nélkül, szinte automatikusan eldöntöttem, hogy a nyilvánvaló körülmények ellenére túlértékelem a Stúdió Galéria-beli kiállításomat, úgy tekintek rá, mint aminek későbbi fontossága lesz. Egy későbbi alkalomra szolgáló viszonyítási pontot akartam, és ezért megpróbáltam, a kivitelezhető maximális jelzést leadni a jelenből. Mintha valami miatt pont ott és akkor, 1986-ban, a pangás közepette, a második nyilvánosságból az első perifériájára látogatva, a maximumot kellene nyújtani. Ezt nem tudtam másképp elképzelni, mint a maximális különbözőséget a jelentől, igyekeztem belesűríteni mindazt, amit nem tudok, azt, ami a legérdekesebb lehet a múltból a jövőnek. Az érdekelt, hogy meddig lehet elmenni a jelentol való eltérésben.

(És arra sincs garancia, hogy ez nem marad meg eltérésnek a jövőben is. A jelentés-kihelyezés olyan, mint az űrszemét: beláthatatlan ideig kering a világűrben, mielőtt felfedezik, és akkor sem feltétlenül tudnak vele mit kezdeni.)

Sugár János, Erőss Nikolett