Alaprajz nélküli építészet

„Parazita *.sr” című munkámmal 1995-ben kezdtem el foglalkozni, a Working Space II nemzetközi projekt keretében, mely a The genes of architecture alcímet kapta.

Azokat a jelenségeket kutattuk a számítógép határain belül, hogy miként válik egy építészeti konstrukció szoborrá a számítógép virtuális terében. Ebben a projektben azokat a kifejezési erőket kutattam, amelyek az ilyen fajta konstrukciókat létrehozhatják.

A projekt szervezői arra kérték a különböző országok résztvevőit, hogy használják fel bátran egymás munkáinak részleteit és figyeljék meg, milyen irányú változásokat okozhat az idegen testnek a jelenléte.

A saját munkámba egy idegen elem beemelése romboló hatást eredményezett, ami abban nyilvánult meg, hogy az általam elkészített épületet egy szétrobbantott törmelékhalmazzá változtatta. Valójában az történt, hogy a számítógép és a 3D animációs program lehetőségeit maximálisan kihasználtam, és így újabb parancsot már képtelen volt végrehajtani. a program minden parancs nélkül vertices pontokat hozott létre /számszerint 9212 vertices-et és 19153 faces-t/, Ezáltal a gépnek sikerült „önállósítania” magát ebben a virtuális térben, és ezeket véletlenszerűen /általam ismeretlen rendszer szerint/ össze is kötötte, ily módon egy teljesen új konstrukció létrejöttének lehettem a szemtanúja.

A gépnek parancsokat adunk és ezek nyomán ítéljük meg, hogy vajon sikerült-e végrehajtania az utasításainkat. Mivel csak olyan parancsot képes végrehajtani, ami a programjában szerepel, ezért megpróbál egyértelmű visszajelzésekkel ellátni bennünket, felhasználókat arról, hogy sikerült-e teljesítenie a parancsot. Ha nem, akkor e sikertelenség rengeteg bosszúságot tud okozni azoknak, akiket nem tud elkápráztatni az a fajta kommunikáció, amit ilyenkor egy megzavarodott mesterséges intelligencia képes produkálni. Charles Babbage /1792-1871/ így írta le a furcsa hurkot, amely szerinte csak akkor jöhet létre, ha a gép belenyúl a saját tárolt programjába és megváltoztatja azt. A furcsa hurkok fogalmában a végtelen fogalma rejtőzik, mivel mi más egy hurok, mint egy vég nélküli folyamat véges módon történő ábrázolása.

Sikerült tetten érnem M. C. Escher szerkesztési trükkjeit, emellett tovább gondolnom a megmutatott teret. A táblaképeknél használt 75 fokos látómezőt kitágítottam és a végtelenségig fokoztam. Az animáció segítségével láthatják, miként csomóztam tovább M. C. Escher lehetetlen hurkait a Belvedere épületének belsejében.

Mivel az építészetet inkább képzőművészeti oldalról közelítem meg, így épületszobrot és nem lakóépületet tervezek. Ezért át kellett értelmeznem a régi definíciókat mert használhatatlanoknak bizonyultak az általam használt új környezetben.

Épületeimnél szinte lehetetlen függőlegest vagy vízszintes falat találni. Előszeretettel használom a kristály szerkezetet /hegyesszöget/. Az alapötletet csak egy bizonyos határig érvényesítem, aztán kiegészítem újabb ötletekkel pótlásokkal vagy éppen kihagyásokkal. Soha nem kételkedem abban, hogy a szétesett részekből összerakható az egész. Olyan építészeti elemek, mint a fal és a mennyezet nálam egybefolyik a padlóval és a padlók falak mennyezetek egy folyamatos felületet alkotnak, ami a legtöbb érdeklődőben kétségeket ébreszt, hogy falat, padlót vagy mennyezetet lát éppen. A hangsúly a terek és a tömegek zárt és nyitott kölcsönhatásában rejlik, formai elképzeléseim között gyakran szerepelnek a felületek szilánkosan hasított feltárása, ami egyfajta expresszionisztikus világot jelenít meg. Gyakoriak az íves felületek éles vonalakkal szerkesztett felhasítása, melyek a látványt finom eszközökkel koordinálják. Az épület eljátszik a látogató érzékszerveivel, mindenkinek saját magának kell kitalálnia, hogy éppen mit is lát, hiszen ez a szobor egy felfedezésre váró épület.

Ennek a formavilágnak stiláris változásai minden esetben az építészet és a képzőművészet határterületére helyezett alkotásokat eredményez. A high-tech alkalmazása sosem látott megoldásokkal bűvöl el. Az új épületszobrok-szoborépületek feltűnőek, akár Santiago de Calatrava hídjai, épületei, mely a beton, és az acél művészi módon való alkalmazásának mintapéldányai.

A számítógép virtuális terében szakíthatunk az építészet eddig ismert hagyományaival. Olyan építészetet művelek, amely figyelmen kívül hagyja a gravitációt, statikát, sőt az anyagok szilárdságával-teherbírásával sem törődik. A virtuális térben készült épület képes alakját változtatni, lehet képlékeny, vagy lebegő, mely fittyet hány a gravitáció törvényeire. Ezek a lehetőségek bűvölik el azokat a kísérletező kedvű művészeket, akik számára másodlagos szempont a futurisztikus épületek megépíthetősége, inkább egy új építészeti nyelv kialakításán, fáradoznak, mellyel a jövő kihívásainak, és követelményeinek lehet majd megfelelni.

Folyamatos kíváncsisággal és érdeklődéssel figyelem a körülöttünk végbemenő változásokat, melyekre képességemnek, megfelelően próbálok reagálni. A számítógép virtuális tere lehetőséget nyújt, hogy az építészet ne csak kevesek kiváltsága legyen. Segítségével visszatérhetünk a képzelőerőhöz és újra teremthetjük a világot, akár szilárd anyagok nélkül is, hiszen az igazi vágyak a lebegésről és a gravitáció leküzdéséről szólnak. A létrejött fiktív környezet megteremtésével összekapcsolhatjuk a hétköznapi élet tényeit, és ennek nyomán lehetőségünk nyílik visszavetíteni a külső világra a valóság egy újszerű vízióját.

Az építészet is a levegőbe kényszerülhet – hasonlóan más művészeti ágakhoz – és végre megszabadulhat kötelékeitől. Lüktető, örvénylő építészet kialakulásának lehetünk szemtanúi. Ez az időben való változásról és a változtathatóságról szól majd és így együtt él a valóság változékony természetével. Az építészet végre elsősorban az időről, a mozgásról szólhat és csak azután a térről, térbeli kiterjedésről.

Ezekből a kísérletekből szeretnék néhány nagyméretű printet bemutatni a kiállításon.

Kapitány András