Laca azoknak az embereknek az ellentéte, akiket energia-vámpírnak nevezünk. Elég vele meginni egy kávét és már nem maradhatsz neutrális. Kiáradó, explozív ösztönössége többek számára forrás, sőt része valami szimbionális alkotói módszernek, ahol – intellektualitása ellenére – jobbára ő szállítja a primitív, a barbár, az emocionális alkotó szerepét.
Számomra minden megnyilvánulása ugyanarról szól. Nála a feltöltődés és a kiáramlás szinte megkülönböztethetetlen. Talán ezért is mindegy, hogy fest, zenél, filmez, performál, ír vagy kocsmában ül.
Az utóbbi esetben például többen aggódva figyeljük azt a költekezést, ahogy a Laca megvendégel mindenkit a kávézóban. Pedig e közösségépítő gesztus is része annak a személyességnek, ami minden alkotásában jelen van. Ahogy a színpadot vagy a kiállítóhelyet, úgy a kocsma terét is képes betölteni egyéniségével. Szinte minden jelenlévő részévé válik az általa kiszélesített kommunikációnak.
“Maguk a maffiától vannak?” – szól át a szomszéd asztalnál ülő férfiakhoz, miközben fiatal hölgyekkel beszélget. Aztán a pincérrel mesélteti el az életét. Közben egy nagy darab, kigyúrt kopasz férfi nőjére tesz hangosan valami zavarbaejtő bókot. A hústorony bármelyikünket laposra verné bármi hasonlóért. Laca nem csak megússza a dolgot, hanem elmeséli neki a Munkácsy-díját, a Bizottság-ot, azt, hogy ő bezzeg rajta volt a Village Voice címlapján, a gyerekeit, meg mindent, ugyanazzal a bizalommal, mint bárki másnak még aznap este.
Igen, ez a fajta bizalom az, amit nagyon könnyű elérni nála: gyakorlatilag védtelen azzal szemben, aki szembe dicséri. Kevés ember éhes annyira a sikerélményre, mint a Laca. Elég soká érték őt a pályáján pozitív visszajelzések. Ha jól tudom, a Studió vezetősége annak idején miatta találta ki a “tiszteletbeli tagság” címet, hogy legalább túlkorosként érdemesülhessen a tagságra.
Ahogy a motívumok és képi megoldások ismétlődnek a festményein, úgy hallom ismétlődni a történeteit is. Olyan, mintha csak őróla volna szó, holott igazi empátiával képes figyelni bárkire és sok év eltelte után is pontosan emlékezik emberekre. Mint ahogy bizalommal halgatta a múltkor azt a nagyon régi ismerősét is, aki büszkén mesélte neki szobordöntő akcióját. Elég lassan esett le neki, hogy éppen Laca alkotását tette tönkre.
A beszélgetésekben napszaktól függetlenül hömpölyög profán és szakrális; dadaista nihilizmus, hatalom-kritika és undor a gagyitól; műveltség és ösztönösség; önpusztítás és életszeretet; ahogy az alkotásoknak is dinamikát ad az erotika ikonikus ábrázolása, az invenció és az intuíció, az expresszionizmus és az emelkedettség, a teatralitás és a performance keveredése.
A beszélgetések közben elhangzottak ugyanúgy áttranszponálódnak a műveiben, mint a Penck, Enzo Cucchi, Tóth Menyhért, Ámos Imre, Vajda Lajos művei jelentette élmény.
Így válik a frissen elköltött gázsi is részévé annak az energiaáramlásnak, ami segíti őt a további alkotásban. Laca ez anyag-szellem-csere által már sokszorosan megtermelte maga körül azt a humuszréteget, amiben a szellem és a barátság tenyészik Az újonnan születő művek aztán újra megadják a további akkumuláció anyagi lehetőségét.
De ennek az életszisztémának semmi köze bármi holisztikus emelkedettséghez. Lacának, hogy e körforgás ne váljon mókuskerékké, szüksége lenne nagy térre. Nagy tér, amiben bármilyen műfajban szárnyalhat, amiben kiáradhat, amiben igazán emblematikusan jelenhet meg az az egyéniség, aki oly fontos nekünk.
De semmi nem késő, hiszen tudjuk: egy kiállításmegnyitó mindig több, mint egy születésnap.
Pacsika Rudolf