A különböző nézőpontok ellenére a művek vizuálisan mégis egyneműek. Függetlenül attól, hogy a művész kifelé vagy befelé tekint általában részleteket, töredékeket örökít meg, melyek személyességük miatt a kívülálló számára mindvégig titokzatosak maradnak. Az intim történetek szilánkjait nem fogja össze egy egységes narratíva, ahogy a művész környezetének részleteit bemutató rajzok sem elsősorban leíró jellegűek.
Tarr Hajnalka mindent átíró szubjektív szemléletét tökéletesen szolgálja az általa választott technika, a rajz, amely függetlenül attól, hogy ceruzával vagy színes filccel készült, kifejezetten alkalmas arra, hogy a legintimebb, néha csak percekre felvillanó gondolatokat, érzéseket, benyomásokat, megfigyeléseket szinte minden kontroll nélkül megjeleníthesse.
Ceruzarajzait néhány felfirkantott vonalból komponálja, amelyek hitelesen közvetítik a pillanatszerűség élményét és az alkotófolyamatot indukáló érzelmek hevességét. A leghétköznapibb, többnyire párkapcsolati drámákat feszegető jeleneteket gyakran szintén banális, de a kiállítás címéhez hasonlóan oda nem illő feliratokkal egészíti ki, amelyek ahelyett, hogy értelmeznék inkább az abszurditás szintjére emelik őket.
Legújabb, filctollal készített rajzaiban, fokozottan tetten érhető a közvetlen gesztusokra épülő alkotó folyamat élményszerűsége. Erről a következő szavakkal számol be Tarr: „A filctoll számomra a gyerekkori képteremtés alapeszköze: azt az élményt idézi, amikor az ember nem tud betelni az egy adott esetben 24 színből álló filctollkészlet pazarságával, és szinte minden különösebb ok nélkül csak színez és színez. A filc ragyogó telített színeivel megrajzolt belső fikciók elevenebbé válnak, mint a valóság pusztán impulzív színességüknél fogva. Azt a felszabadultságot és határtalan kreálni vágyást prezentálják, amely intenzitással hozunk létre megállás nélkül sztorikat, elképzeléseket, álmokat, vágyakat az életünk folyamán.”