Sok természet

Gerhes Gábor munkáiban tulajdonképpen minden úgy van, ahogy kollektív vagy egyéni emlékeinkből jól ismerjük, ahogy a fogalmainkhoz automatizálódott jelentések, a pátosz, a kánon érzelmi és kognitív bevésődései elraktározódtak bennünk, és a megfelelő inger hatására előhívódnak. Csakhogy ezekben a munkákban a hangsúly azon a bizonyos „tulajdonképpenen“ van. A majdnem, de mégsemen. Azon, ahogy tárgyilagos, szenvtelen módon, a lehető legtermészetesebb magától értetődőséggel jelennek meg perceptuális kliséink, a képi és verbális reprezentáció zsigeri ráismerést kiváltó formái. S mindez többnyire attól válik különössé, paradoxszá, szarkasztikussá, groteszkké és vált ki nevetést – s ezzel elszakít a fogalmi automatizmusoktól – hogy a szituáció, a tárgyak és a cím, vagyis a szöveg logikáját tökéletes precizitással, a matematikai egyenlet levezetésének mosolytalan kérdőjelnélküliségével teszi egymás mellé, illetve vetíti egymásra.

A mosoly – az eltávolítás, a gépies gondolattársítás megdöccentése – ott születik, ahol a jelentéssíkok, a formalizált egyértelműségek egymás mellett állnak, van + jel, de érezzük, hogy valójában mégsincs = jel. Vagy hogy van = jel, de valójában nem írja le a relációt. A képletek magabiztosan állnak, magukhoz képest érvenyesek, de nem passzolnak, nincsenek teljes fedésben. A szituációkban, tárgyegyüttesekben, kompozíciókban az elemek (emberek, állatok, tárgyak, helyzetek, illetve embereket állatokat, tárgyakat, helyzeteket reprezentáló emberek, állatok, tárgyak, helyzetek) pontosan követik a képhez hagyományosan, az érvényes reprezentációs kánonnak megfelelően rendelődő viselkedésmintát. A szereplők tudják a szerepüket, a tárgyak tudják a helyüket, s néznek ki a helyzetből, önmaguk szerint ismert kontextusukból. Csakhogy Gerhes a kompozícióban felhasználva appropriálja, kisajátítja ezeket sztereotípiákat. Azáltal késztet mindenfajta írott vagy a társadalmi diskurzus által ránkszocializált, patetikus kánon újraértelmezésére, friss reflexióra, hogy munkáiban a fogalmak, jelentések, értelmek és emlékek, a tudomány, a természet, a művészet és az intézmények hagyományosan rögzült szerepei egymásra csúsztak, mint a fű az oroszlánra, vagy a múzeum-enteriőr a bankba.

Gerhes most bemutatott munkái egy sorozat első részei. Egy sorozaté, amelyben a reprezentáció módszerével foglalkozik. Az ismeretek, a tudás, a tapasztalat vizuális megformálásának, láttatásának kérdéseit, paradox viszonyait vizsgálja. Olyan képi formákat hoz létre, amelyek nem a szokásos reprezentációs eszközöket használják, illetve nem a maguk helyén használják ezeket az eszközöket, hanem a jelentés érdekében felrúgnak vagy szabadon elegyítenek ábrázolási konvenciókat. Így kerülnek a képbe a magyarázó és folyamatábrák, infografikák és az ismeretterjesztő anyagok vizuális nyelvének elemei. Ezeknek az eszközöknek a nyelve jól működik egy kognitív ismeretek megszerzésére létrehozott közegben, például egy oktatófilmben, esetleg egy természet- vagy társadalomtudományi múzeumban stb., de zavart okoz a bejáratott perceptuális, illetve kognitív mechanizmusban, ha egy képzőművészeti kiállítótérben jelenik meg, ahol hagyományosan egy másik nyelv, egy másfajta reflexiós folyamat képi és nyelvi eszközei érvényesek.

Kozma Zsolt