A holland Channa Boon Bolíviában készített filmet a világ legnagyobb nyílt sóstaváról (3700 m magasan van, Belgium nagyságú), a svájci művész, Antonella Kurzen a dél-indiai Keralába, Sara Rajaei az irániai Esfahanban filmezett. Mindhárom film ezeket a konkrét helyeket jellemzi.
Mielőtt elkezdtük a filmgyártást, megbeszéltük a kritériumokat, és az abszulút minimumra csökkentettük őket. Az alkotói folyamat alapvető kifejezésmódjának a csendes és elmélkedő, szinte fotografikus képhasználatot tekintettük, melyet minimális kameramozgás jellemez; célunk magasszintű művészi munka létrehozása volt.
Az előkészítés során sokat beszéltünk a kontrasztok minőségéről, és hogy ezek mennyire különbözőek lehetnek. Például: a „lélegző“ sóstó széles tere, nyitottsága, szembeállítva az iráni alkotó életével közvetlen környezetében, lakásában.
Most, miután a három művész befejezte a munkáját, három önálló arculattal bíró videómunkát látunk. Három teljességgel eltérő földrajzi környezet, három nagyon lazán összekapcsolódó téma jelenik meg három egymást alig fedő kontextusban: 3 művész 3 különböző munkát hozott össze egyetlen csendes darabbá.
Amikor a nyersanyagot nézzük, világossá válik, hogy a téma körüli, a kontextust nagyon árnyaltan láthatóvá tett, szemlélődő képek azok, amelyek a legmegvilágítóbb és legmaradandóbb minőségekkel rendelkeznek. Ezeket tarthatjuk a leghitelesebb, legerőteljesebb képeknek.
Az alkotók erőteljes képsorokkal és néhány szóval kapcsolták saját videóikat egy művészi triptichonná. Olyan mű-együttes jött létre, amely szándéka szerint nem kapcsolódik a dokumentum-videó műfajhoz. Később, a szerkesztési munkák során, 2007. júliusában és decemberében döntötték el az alkotók, hogy mi módon fűzik össze a három munkát úgy, hogy az segítse a nézőket a szokatlan megközelítésmód elfogadásában.
A nyers videó-anyagok megtekintése során három speciális és eltérő életmódot kapcsolunk össze. Összekötjük a bolíviai sóstón felbukkanó személyt a makacs irániai alkotóval és a dél-indiai Gopi képeivel: itt például egy idősebb embert láthatunk, aki hétköznapi életéből Swami Ji-vé szeretne válni, vagyis egy spirituálisabb életformába lépni.
A videók alapvető kérdéseket fogalmaznak meg: hogyan kapcsolunk össze időt, teret és kultúrát olyan emberek esetében, akiknek a családja évszázadok óta egy helyen lakik, ugyanazokat a rituálékat végzi el, mint a nagyszülei? Miként élik meg a kizsákmányolást, a kiszolgáltatottságot? Hogy tudjuk ezeket a helyzeteket összekapcsolni egyes konkrét témákkal, emberekkel? Például hogy kapcsolódik az alkotónő – aki férje halála után tudatosan él visszavonultan a lakása falai között – a Gopihoz, aki nagyon nyitott és kommunikatív mindenkivel maga körül, és naponta néhány órára meditációba merül?
Emberek, akik a termőföldjükön laknak, és a föld sójával dolgoznak, vagy nyelvük eszközeivel fejezik ki magukat, irka-firka irományokat hoznak létre vagy nyitnak mások felé magányukban, miközben elhalálozott szerettükre gondolnak, vagy megpróbálnak egy másik spirituális szintet elérni.
A lassú, fotografikus video-triptichon egy olyan mű, ahol a képek megpróbálnak elszökni a racionális kategorizálástól, ahol a hétköznapi költészet három kontinensen mutatkozó magányról és örömről számol be.
Ebben az alkotásban a művészek három világról festenek portrét, pontosabban fogalmazva: három kis világot határoznak meg, amelyeknek kapcsolódása a szereplőkhöz több szintű. Művészi módon mutatják be azt, ahogyan néhány ember éli az életét, és ahogyan megpróbálják elkerülni a felgyorsult életformát és velejáróit. E munkákban a csend beszél – ez alatt a természetet értjük -, ennek részesei a szereplők, ez ad különleges értelmet napi életüknek, mely akaratukból sugárzik
Harm Lux