A Jad Hanna Projekt

Az 1950. április 10-én, a hivatalosan is megalapított Jad Hanna kibuc a magyarok számára különös jelentőségű. Nemcsak azért, mert a Holokausztot túlélt magyar fiatalok alapították, – hiszen van még magyar alapítású kibuc -, hanem a fiatalok elkötelezett baloldalisága miatt is, a Jad Hanna vált a legismertebb kommunista kibuccá Izraelben.

A már Magyarországon megalakult csoport tagjai némi mezőgazdasági ismereteket is szereztek, mielőtt nekivágtak az útnak. A fiatal zsidó állam „végein” a felszabadítási háborúban elfoglalt területek határán, a Jordán Királysághoz tartozó Tulkáremhez közel jelölték ki a kibucuk helyét, amelyet Hanna Szenes hősi emlékére Jad Hanna Kibucnak neveztek el.”[2]

A kibucalapítók között volt a művész anyai nagyanyjának húga, Háber Mirjam, és férje, Lichter András (Katan). Századmagukkal a mai napig az egykor példaszerűen gazdálkodó kibuc területén laknak. Az elmúlt tizenöt évben háromszor látogatta meg őket a muvész, és vált a kibuc lassú átalakulásának és megszűnésének tanújává.

László Gergely kiállítása a több részből álló Jad Hanna Projekt első nyilvános állomása a kibuccal, annak történetével és saját családja történetével való munkafolyamat, archív anyagokon és saját dokumentumfotóin keresztül történő megismerésének egyik fázisa.

Ez év tavaszán Izraelben László Gergely összegyűjtötte a kibuctanács képarchívumát, illetve egyéb fellelhető fényképeket, dokumentációt, (levelezés, nyomtatványok, kibucújságok, stb.) felismerve, hogy szinte az utolsó pillanata ez annak, hogy a Jad Hanna kibuc története – számos, Izrael kialakulását és fejlődését meghatározó és a kibuc-mozgalommal összefonódó sorsot és szimbolikus értékű történetet dokumentáló fénykép, dokumentáció, levelezés – még a szemtanúk segítségével rendszerezhető legyen. A családi személyes szál, mint kiindulópont és vezérelv elválaszthatatlanul egybefonódik a Jad Hanna kibuc, illetve a kibuc, mint egy élet- és utópisztikus közösségi forma kialakulása, működése és megszűnése, történetének kutatásával.

A különböző elemekből építkező kiállítás gyakorlatilag magát a képekkel való munkát, a kutatói (megismerői) folyamatot modellezi. Az archív anyagból és a saját dokumentációs sorozatokból hívószavak mentén csoportosított, de sokszori átfedésekkel dolgozó beazonosítás-rendszerezés-viszonyítás-válogatás-kiemelés elkerülhetetlenül szubjektív folyamat. Ezt tükrözik a kiállítás tárgyai is: a bejáratnál rekonstruált díszlet és vetítés, csakúgy, mint a nyolc tabló-vitrin, amelyekben szabályos raszterbe illesztve archív és a művész által készített fotók láthatók lekicsinyítve, szándékosan mindenfajta évszám és magyarázat nélkül. Mindezek mellett szerepel pár, a kibuc jelen állapotáról és lakosairól készített kinagyított portré is.

Ugyanakkor a kiállítás egyfajta „casting” is, helyszínek, díszletek, karakterek, jelmezek, stb. válogatása egy az év végére a kibucba tervezett videó forgatásához, amely az ott élő különböző közösségek (kibucnyikok, gázai telepesek, szudáni menekültek, thai vendégmunkások) bevonásával készülne.

„A kibuc zsidó találmány. A héber „kovec” (= csoport) szóból képezték a nevét egy olyan speciális települési formára, amelyet a baloldali, cionista ideológia és a hely speciális jellegzetességeiből adódó szükség alakított ki.

Az 1900-as évek elején az Oszmán Birodalom területére érkezett oroszországi fiatalok csoportja („kvucá”, héber) az idegen, többnyire ellenséges környezetben, közösen végzett mezőgazdasági munkában látta a zsidók új, autentikus életformáját az ős-új hazában. A kezdeti kibucok alapelveihez tartozott a közösség elsőbbsége az egyénnel szemben, a közös munka és a tanulás szentsége.

Bár az első kibucok életformáját a környezeti feltételek legalább annyira keményen alakították, mint a szocialista eszme, később sikerült mindent ideologizálni – ami hozzájárult ahhoz, hogy a kibuc-mozgalom jócskán túlélte az államalapítás körüli kényszerhelyzetet. Jövőre lesz száz éve, hogy megalakult az első „csoport” Deganja néven. Ugyanakkor éppen az ideológiai alaphelyzet okozta a kibuc-mozgalom sokszínűségét.