Hollauf dunaújvárosi fotói egykor népszerű, de mára feledésbe merült helyszíneket örökítenek meg: így például a Vidámpark szürreálisnak tűnő jelenét, amelyet a fűben vesztegelő dodzsemautók és birkák összképe határoz meg, valamint a Szalki-szigeten található kék színpadot. Ez utóbbi egy múlt korszak rendezvényeire emlékeztet, de megkopott és elhanyagolt állapota ellenére mintha ma is a nagyszabású látvány ígéretével vonzaná a nemlétező fellépőket.
A Dunaújváros Vidámpark című sorozathoz hasonlóan a Lipcsében, Bécsben és Krakkóban készített felvételek is mind az 1960-as, 1970-es években létesített, mára többnyire elhagyatott szabadidős tereket dokumentálnak. Hollauf nem kimondottan a posztszocialista állapotot vizsgálja, hanem átfogó várostervezési és társadalmi modelleket általában. A háború utáni modernista várostervezés ugyanis Nyugaton és Keleten egyaránt törekedett az emberek szabadidejének és közösségi tevékenységeinek alakítására. A társadalmi ráhatás és ellenőrzés szándéka fontos különbséget jelent ugyan, de mind a szocialista, mind a szociáldemokrata államok a közösen elért eredmények elismerését látták a szabadidőnek fenntartott közterek létrehozásában. A szabadidős és kulturális programokhoz való hozzáférés mellett mindkét esetben fontos volt a közélet alakítása, a közösségi életben való részvétel lehetőségének megteremtése.
Isabella Hollauf kiállítása az egykori társadalmi utópiák vizsgálatán keresztül számos ma aktuális kérdést vet fel: Miként alakultak át a társadalmi elképzelések és milyen a szabadidő-képünk ma? Miként vált a szabadidő a neoliberális szolgáltatóipar célpontjává és milyen új építészeti formák jöttek létre? Miként alakítja egyre fiatalabb korosztályok igényeit a testületileg szerveződő szabadidő-gazdaság? Miként váltotta le a játszóteret és a szabadstrandot a kalandpark és az élményfürdő.