Részben mert megôrzött valamit eredeti hamvasságából: az elszálltságot, az elszántságot olyan problémák vizsgálatában, vagy érdekességek felmutatásában, amely mellett legtöbben elmennek, nem veszik észre, mivel "túl absztraktak", avagy éppenséggel túl konkrétak.
Másrészt a vizuális világ is egyre intenzívebb a Föld puhán gyorsuló evolúciójában, vagyis nyilvánvalóbbá és alkalmazhatóbbá válnak azok a speciális képességek, teljesítmények is, amiket ezek a speciális alkotások, irányzat tud. A tudományos kutatásban, a filozófiában és az irodalomban is láthatjuk ennek párhuzamait.
És vica versa: az én poposabb ízlésem számára is azonnal villantanak valamit e művek, éspedig a legkülönbözôbb módokon.
Nádler például azzal szórakozik (velem), hogy a látványosan ecsetvonásoknak meghagyott ecsetvonások, amik tehát nem az érzéki valóság ábrázolásában, illúzióiban, szimulációiban utaznak, mégiscsak felmutatják illúziókeltô képességüket. Mint a bűvész, aki bemutatja a trükköket, aztán eltünteti magát a mutatványt is. Akarja, hogy belelássam a 3D-t, a valamilyenszerűt, a mélységet, a szalagot, a testet, a szimbólumot, amik persze nincsenek ott. Varázsolni tilos, mégis: titkos beavatás, didaktikus tanulmányok, hogy’ működik a varázsecset.
Ennek nagyjából az ellentettje, amit Max Cole munkáiról mond pontosan David Pagel: "Ha az ember közel megy Cole képeihez, látja, hogy … nincs semmi különlegesen nehéz vagy virtuóz az egyes vonalakban és csíkokban, amelyekbôl a képek felépülnek. De az általános hatás mégis egyedi és meghatározott: ez Cole műve, senki másé. Festményei az absztrakt festészetet érô szokásos sértést – bárki tudna ilyet – inspiráló meghívássá változtatják, valami egyedi és izgalmas megtapasztalására, ami ugyanakkor nem kizáró, kisajátítható, vagy elitista."
Haraszty munkáit alighanem minden gyerek szívesen nézi, csakúgy, mint a mesés ízlésű felnôttekét, Gaudí, Klee, Hundertwasser, de ez mind semmi, mert Haraszt˙ művészetét szereti minden gépészmérnök, esztergályos, marós és romantikus is. Érdekel minden dizájntörténeti érzékenységgel vagy egyszerűen csak minimális iparművészeti fogékonysággal megáldott, valamint minden, a fizika titokzatos világa iránt érdeklôdô embert. Megmosolyogtat mindenkit, aki nevetett már, és aki nem nevethetett Duchampon, és megnevettet mindenkit, aki mosolygott már, vagy még nem, Tinguelyn.
Sol LeWitt az az eset, ahol a matematikai, a geometriai, az építészeti, a képzôművészeti figyelem és kutatás összeérnek, elválnak, sajátos kombinációkat alkotnak. A legkülönbözôbb médiumokban, műfajokban és technikákban ontja az ötleteket, késztet meditációra ez a rendkívül termékeny alkotó. A művészettörténetek és a műkereskedelem szignótôzsdéjén talán az ô ázsiója a legmagasabb itt kiállító művészek közül, ami azért furcsa, mert ô az egyik legmódszerelvűbb is, akinél az esztétikai és a tudományos problémafelvetés közötti különbség leginkább eltűnik, ami a képzôművészet legtöbb befogadója és alkotója számára idegen, pontosabban már nem művészet. Mindenesetre Sol LeWitt elmélyülései a kockában ott látható a múzeumokban, galériákban, köztereken éppúgy, mint a Scientific American – ha szabad ezzel a szóval élnem – hasábjain.
Jerry Zeniuk eleve nyert nálam, mert az akvarelltôl eleve elgyengülök, még a kevésbé érdekes munkákat is kénytelen vagyok megnézni alaposan. Az akvarellen élesebb a gesztus, a mozdulat nyoma, a nem képzett szemlélôt is rákényszeríti a technikai részletek átgondolására. Mivel itt kötelezô a legelsô, legökonomikusabb gesztusokkal felrakni a képet, ezért a befogadó számára a varázslat-élmény is közvetlenebb. Zeniuk – Nádler( olajképei)hez némiképp hasonlóan – úgy idézi meg az összes bámulatos feature-t, amit a technika és annak mestere tud, hogy szigorúan nem ábrázol úgymond érzéki valóságot. "Ha nincs is mindig elképzelés a fejemben, mielôtt nekiállok festeni, az akvarellképeknél akkor is van. Ez olyan médium vagy technika ugyanis, ahol kell hogy legyen terv, mert a színek azonnal száradnak. Szóval elôször jön a formális, aztán a spontaneitás." Másrészt Zeniuk a szín megszállottja, és az ilyen művészek képei stabilan ott vannak a szűkebb-tágabb érdeklôdés körében.
Zeniuknál is súlyosabb eset színmegszállottság dolgában Phil Sims. Egyszínű vagy egy felületű, textúrájú képek sokaságát festi (nem csak, és kerámiában is utazik stb.), ahol maga a szín vagy textúra az egyszemélyes fôszereplô. Elmélyült és impresszív képek, hiába "nincs semmi értelmük", esztétikai értelemben is perfektek, annak számára is, akinek a művészetfogalmát ábrázoláselvűre dresszírozták. A legtöbb ember számára ezek szép művek, amit például az jelez – ne nézzük le az egyik leggyakoribb befogadói szempontot, vagy inkább támpontot -, hogy kitenné otthon avagy a környezetében.
De nem szeretnék – és Önök sem szeretnék – mind a 21, 12 külföldi és 9 magyar alkotó munkásságán végigokoskodni, csak a frissítô élményrôl szerettem volna adni némi ad hoc benyomást, amit ennek az anyagnak, és a vele való foglalatoskodásanak köszönhetek, hogy Maurer Dóra (személyesen) ismeretlenül megkeresett (Kukorellyt kereste, de mivel neki épp a Kanári-szigeteken van halaszthatatlan dolga, engem javasolt) kiállításmegnyitónak.
Haboztam, kapásból, ezer iszonyú fontos dolgom van, áll, késik – ráadásul, noha masszív kultúrafogyasztó vagyok, talán túlságosan sokfélét is, a geometrikus-absztrakt és -konkrét képzôművészet pont hogy sosem volt a szívem csücske. Aztán, nagyjából mivel az itt kiállító művészek, a névsor a diskurzusban erôsnek számít, gondoltam belekukkantok. Egy rövid beszéd erejéig. Köszönöm, hogy bepillanthattam néhány félhamis elôfeltevésembe, és együtt mozoghattam olyan intenzív kérdésfeltevésekkel, amelyekhez korábban nem ért el az intelligenciám.
Két intenzívebben kísértô problémát említenék. Az egyik a dekorativitás, a másik a valóságábrázolás problémája. Két olyan kritérium, amiben a poposabb művészetfogalmak, mint amilyen valamelyest az enyém is (kicsit tudatosan, mivel a demokratikussal rokon) hátrányosan különböztetik meg ezt az irányzatot.
Bizonyos általános vagy átlagos harmónia- és szépérzék(elések)et direkt és módszeresen támadó alkotók nem szoktak a liblingjeim lenni, ill. ha képzôművészetre gondolok, nem ôk jutnak az eszembe. Nitzsch vagy rengeteg Picasso. De ezt nehéz, fogalmam sincs, hogy lehet-e, „szigorú” formában általánosítani. Nemhogy általában, még saját magamnál se. Például Pollocknak vannak képei, amelyek tetszenek, attraktívak, kiraknám a falra (ha elférne), és vannak, ugyanezzel a technikával, ugyanilyen textúrájú felülettel, amik nem tetszenek, taszítanak, csúnyák.
Most, hogy kicsit jobban utánanéztem annak a sok-sok nagyon különbözô dolognak, amiket Maurer Dóra csinált, visszaidéztem a műveivel való korábbi néhány felszínes találkozásomat, arra jutottam, azért nem került be láthatóbban a spektrumomba, mert nem érvényesíti eléggé ezt a (titkos?) dekorativitási „kritériumot”, illetve, nyilván, lényeges vonatkozásokban más a „dekorativitás”-fogalma, mint nekem.
Emlékszem, Sol LeWitten ironizáltam is annak idején (abban az írásban, ahol Tandori írásainak neoavantgardizmusát értékeltem ambivalensen), alighanem e rejtett dekorativitásigény (és picit alighanem az illúzióigényesebb művészetfogalom) miatt – de persze a jó mű(vészet) soktényezôs; például az a gödel-escher-bachos, mandelbrotos, filozófiai stb. érdeklôdés, vagy szöszölések bárminek a logikájával, permutációival, játszadozás stb., ami Sol LeWittet, Maurer Dórát és az absztrakt és konkrét irányzatokat jellemzi, tôlem sem idegen. Ám most azt kellett látnom, hogy bizony jobban teljesít dekorativitásban, mint tudni véltem, mint korábban láthattam.
Jól emlékszem, mennyire élveztem Tom Wolfe Festett malaszt című munkáját – Göncz Árpád után elolvastam angolul is -, amely élvezet talán ambivalensebb lehetett például az itt kiállító művészek számára, amennyiben Tom Wolfe-nál az absztrakt művészet kicsit mindig a sznobok biznisze, míg a popos ízlés az egészséges, sôt, titokban a sznobok is azt szeretik.
Gúnyosan vezette ad absurdum az absztrakt (expresszionizmus) – vagy inkább a sznobizmus, vagy inkább az elitizmus – általa elgondolt logikáját, negatív utópiáját: a jövô galériájában a falon hatalmas magyarázó szövegek elmondják, hogy miért korszakalkotó ez a mű(vész), és illusztrációként azért oda lesz biggyesztve egy művecske is mellé, hogy tudjad, melyikrôl van szó. Mindenesetre Wolf pontosan azonosította be azt az eltökéltséget, amely ezt a valóságábrázoló, illúziókeltô igényt radikálisan vagy dogmatikusan utasítja el és tekinti egyúttal a magas minôség jelének.
Wolfe-nál egy elég általános művészetfelfogás munkál, amely tehát számonkéri a képzôművészettôl bizonyos tárgyak, témák, dolgok imitatív ábrázolását, ráadásul elég nagy hagyományúnak is mondható, noha e hagyomány kirekeszti művészet- vagy műalkotás-fogalmából a szintén nagy hagyományú díszítô- és iparművészetet is.
Az itt kiállító művészek nyilván jól tudják, mirôl beszélek. Persze ehhez a művészetfogalomhoz kapcsoltáruként kapunk egy szintúgy általános és szintúgy nem eléggé nagyvonalú vagy körültekintô „valóság”-fogalmat is. Merthogy, ugye, már hogy a f…enébe ne lennének a legvalóságosabbak azok a – mégoly absztrakt, vagy épp nagyon is konkrét – összefüggések, tárgyak, mediális jelenségek, amiket ez a képzôművészeti és kutatási irány, bizony, ábrázol, megtestesít, megmutat, utánoz, reprezentál stb.
Mindenesetre most inkább az tűnt fel, hogy az itt kiállítók művészete ebben a hagyományos valóságábrázoló, illúzióketô igényű értelmében is, közvetlenül releváns. Mindenhol a fent többször emlegetett varázslatot érzékelem, ahol az évtizedekig a legáltalánosabb közhelyek ellenében dolgozó speciális és intenzív érdeklôdés egyfelôl folytatja kutatásait, másfelôl büszkén, bölcsen, szépen be is villantja az illúziókeltésnek ebbôl az érdeklôdésirányból megnyíló technikáit, lehetôségeit, ötleteit, nüanszait, bármelyik pillanatban poposítható trükkjeit stb., és ez láthatóan fontos ambíciója, illetve aspektusa ezeknek a műv(ész)eknek.
Farkas Zsolt