Videó nem videó

Két évtizeddel ezelőtt a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a művészet funkcióváltására való felkészülés céljával alakult meg az Intermédia Tanszék. A fordulat évei után létrejött kortárs művészeti szcéna diskurzusához való felzárkózás szándékával a mindig is esztétizáló-jellegű hazai művészképzés kereteit kitágítva olyan műfajok épülhettek be az itt folyó oktatásba, amelyeknek a magyar felsőfokú, intézményes művészképzésben még nem volt hagyománya (pl. fotó-kinetikus és elektronikus művészetek, multimédia, installációs-, environment- és akcióművészet, illetve a képzőművészet peremterületei, mint pl. a kreatív írás vagy a média- és kommunikációelmélet).

Az elmúlt években lezajlott változások tovább forradalmasították és demokratizálták a kommunikáció közismert formáit. Ez az átalakulás a médiumok művészeti célra való felhasználásában is olyan átrendeződéssel járt együtt, amely a képzés súlypontját a reális és a virtuális közötti hibriditást szem előtt tartó művészi technikák megismerése felé tolta el, új értelmet adva az interdiszciplinaritás fogalmának.

Az egységes vizuális tér felbomlásával napjainkra egy újramediatizált világ jött létre, amely egy minden interfészen túlmutató és a többi médiát saját maga önreflexivitására használó heterogén reprezentációt teremtett.

Az analóg és a digitális képhasználat közötti pozícióváltás egy teljesen újszerű, a manipuláció, a szimuláció és a többidejűség dramaturgiai logikájának engedelmeskedő, a bináris kódok logikus szintaxisát követő gondolkodással járt együtt. A tér, az idő és a mozgás audiovizuális formáit használó műfajok közül a digitális úton rögzített mozgókép volt az, amelyik a közelmúltban lezajlott technikai-technológiai forradalom következtében lényegében paradigmaváltást idézett elő a médiumok használatában.

Az Intermédia tanszék hallgatói az elektronikus képalkotás technikai lehetőségeinek széles palettáját különböző típusú műhelymunkák során sajátítják el. A tanrend szerint a diákok a lineáris és a nem-lineáris videó által kínált lehetőségeket Sugár János műtárgykészítő szemináriumán, illetve KissPál Szabolcs és Tálosi Gábor kontaktórájáin ismerhetik meg. Rigó Mária vágókurzusán a hagyományos filmmel való bánásmóddal találkoznak, Fernezelyi Márton, Langh Róbert és Szegedy-Maszák Zoltán szemináriumán pedig a három dimenziós kompjúteranimációba, illetve az interaktív rendszerek kidolgozásába nyerhetnek betekintést.

A Pixel Galériában megrendezett kiállítás olyan alkotásokat elevenít fel, amelyek a hallgatók témaspecifikus munkáin keresztül kitűnően dokumentálják a műfaj nyelvének megismerését a médium problémamegoldó eszközként való felhasználásán át egészen az alkalmazott és az autonóm szándékkal, akár programszerűen, jól szervezett team-munkában előállított, szuverén filmek megszületéséig.

A gyakorlatok jellegéből következően, egyfajta heurisztikus tanulmányként a hallgatók zöme önként vállalja fel a tartalom és a különösebb művészi igényesség ellenében a rétegmaszkok, szolarizációs-, stroboszkóp- és pixeleffektusok, az osztott képernyős komponálás, a szuperimpozáció és a képúsztatás burjánzóan gazdag és rikítóan színes vizualitását.

A szemináriumok lehetőséget adnak arra is, hogy az olyan konceptuális feladatokat, mint például a motívumgyűjtés, a műfaj nyelvét használva, videóval oldjanak meg a hallgatók. (pl. körök, kapukilincsek, stb.) A kiállított munkák között az egyszerű vágási feladatoktól és blue-box gyakorlatoktól a több médium egyesítésére és bevonására, a képiséget a zene ritmusával is szimbiózisba hozó (vagy néha éppen fordított előjellel készülő), nem egyszer spirituális konnotációkat is felidéző mozgóképeket találunk.

Egyes alkotások a kamera látóterébe kerülő személyek intimitására és ezen keresztül a társadalmi magatartásformák pszichológiai kódjait vizsgáló mediális jelenlétre kérdeznek rá. Több hallgató munkájában az idő által definiált montázsnak, illetve a térben összesűrített kollázsnak a lassítás, az előre-hátra léptetés és csévelés, a „timeshifting”, valamint a különböző tükröződések és torzítások, illetve a térrétegekkel való játék retorikája ad értelmet.

A technikai perfekcióról való lemondás szándékos stíluseszközként is beépül a tanszéken létrehozott alkotásokba, esetenként kulturkritikai gesztussal egészülve ki. A „csináld magad” gondolati logikájára épülő, a professzionális eszközöket helyettesítő low-budget produkciókat a kommercionális televízió ellenében működő „guerilla television” párhuzamának is fel lehet fogni, amennyiben nyersanyagukat a nyilvános képek adják és a rejtett narratív tartalmakkal dolgozó térfigyelő kamerák kritikai használata foglalkoztatja őket.

A nem a kép minőségére, hanem annak jellegére vonatkozó dramaturgiai eszközök alapvetően a komponálás mikéntjére kérdeznek rá. Ez utóbbi kategóriába tartozó videóművek gyakran az eseményrögzítés céljával készülnek és a Fluxus hagyományaiból táplálkozva a mű és a befogadó közötti határok elmosására törekszenek, közvetlenségükkel nem egyszer a konceptművészet ironikus kritikáját fogalmazva meg.

A mediális bemutatást az önreflexió módszerével hangsúlyozó tematika, elsősorban a performansz-szerű helyzetek dokumentarista rögzítésének továbbgondolása kapcsán szót kell ejteni még egy kurrens műfajról, amely a partykultúra atmoszférateremtő eszközeként komoly hatást gyakorol a hallgatókra. A többcsatornás rendszerekben rögzített vagy a nyersanyag utólagos felhasználására alkalmat adó interaktív programozás (ún. „live coding”) tapasztalatai sok esetben kiegészítik és megtermékenyítik a tanszéken folyó munkát.

A VJ-kultúra – amelynek a hallgatók közül többen is aktív szereplői – az itt és a most pillanatnyiságának a státuszát megőrizve egy időben folyamatosan alakuló, a véletlenszerűséget és az improvizációt tudatosan felvállaló, az automatikus íráshoz hasonló, nem lineáris látványt hoznak létre.

Ha biztosan nem is látjuk előre az elektronikusan kódolt mozgókép kínálta lehetőségek jövőjét a művészetben, biztosak lehetünk afelől, hogy a digitális kultúra a kép és a róla folyó diskurzus számára új távlatokat nyitott.

A drótnélküli, wireless-korszak megjelenése Pandóra szelencéjét nyitotta fel azoknak a kulturális mintáknak a megértésében, amelyhez korábban a fotó és a videó, mint a virtuális világ előtti valóságot szemantikailag értelmező médium nyújtott protézist. Azóta az üzenet-továbbítás és az információ átadás egy állandó változásban lévő, a kölcsönös áthatás és az egyidejűség relációjából születő világ szinoptikus optikai szövetében zajlik már, amely egy korábban nem létező gondolkodást és látásmódot követelt meg az emberektől.

Az Intermédia tanszék hallgatóinak az a feladata, hogy a technológia humanizálása érdekében kreatív figyelemmel és kifinomult társadalomkritikai érzékenységgel találjanak rá a számunkra legalkalmasabb, a világot ontológiailag értelmező eszközökre és nyelvre. Úgy gondolom, hogy ezek megtalálásában az itt kiállított videómunkák a lehető legjobb gyakorlatok.

Orosz Márton