Kiolvadás

Miklós Hajnalt leginkább az ember és a természet viszonya foglalkoztatja. A titok: a redőkben, hajlatokban, mélyedésekben húzódó, nesztelen settenkedő fények és árnyékok emberben, állatban, fákban, tájban és képzeletben egyaránt.

Megragadják az olyan motívumok, mint például a farkas, a nap, vagy a fa, amelyek egyszerre bírnak személyes tartalommal és ugyanakkor szimbolikus értékük is van. Hatással voltak a művészre a régi hagyományok is, ahogyan például nagyapja egy-egy nyírfát ültetett minden gyermek megszületésekor.

Miklós Hajnal számára a fa és az ember rokonok, az általa életre keltett fák emberek, az emberek pedig fák. Nyomon követheti az évek során, hogy eleinte egymás mellé festette őket, ahol az ember előbb háttal, majd szembe fordult a fával, mígnem teljesen eggyé nem váltak. Körülöttük a csend is szinte formát ölt, mintha ezek a fák bölcsen válaszolni tudnának az elhallgatott kérdésekre.

A művész vegyes technikával dolgozik a vásznakon és egy saját maga által kitalált mészkazein-kőporos alapozást használ. A kréta és pigment helyett alkalmazott mészkőpor ugyanis nemcsak az alap tónusát határozza meg, de a kőpor szemcséitől finom felület is keletkezik, amin az akvarell bőséges vízzel felvihető, akár egy akvarell-papírra.

Ez az anyagtalan vizes technika megkívánja a jelenlétet, hiszen minden vonalat jól meggondoltan, egyetlen mozdulattal kell felvinni, javítgatások, átfestések helyett az egyszeri ecsetvonások határozzák meg a kompozíciókat.