„A mai, digitális kultúrában megváltozott az emberek hozzáállása a fotóhoz. Már szinte mindenkinek van fényképezőgépe, ha másutt nem, a mobiltelefonjában.
Az interneten létrejött közösségi oldalak elterjedésével néhány éve létrejött egy új fényképezési kultúra, amelyet két főbb embertípus jellemez. Egyikük, aki a fotókat azért készíti, hogy azok még aznap este felkerüljenek az internetre, célja, hogy ezzel minél nagyobb ismertségre tegyen szert. Virágzásba borultak azok a képi sémák, ahol a fotók azt akarják bizonyítani, hogy milyen jó barátságban vannak az egymás mellett álló emberek és milyen jól érzik magukat: a fotó kedvéért direkt pózolnak, egymást utánozzák. Ezek a képek gyakran hamisak, csak az interneten létrehozott, önmagukról kialakított kép kedvéért jön létre a néhány másodpercig létező „tökéletes” pillanat. A másik típus, aki számomra érdekesebb és kreatívabb megoldással válaszol erre a világban kialakult helyzetre, elrejtőzik, álarcokat vesz fel, vagy egyszerűen hátat fordít azért, hogy ne lehessen beazonosítani, felismerni, az interneten felhasználni képét.”
E típus viselkedésének megfigyelése indította el Tóth Szilvi új fotósorozatát (2009-2010), azonban nem szokványos értelemben dolgozta fel az álarcot, hanem kiterjesztette az ember környezetére, tárgyaira is, így adva új életet és értelmet nekik.
Tóth Szilvi korábbi képi világát is kísérő, mai kort szimbolizáló, élénk színű, vidámságot árasztó hétköznapi tárgyakból és természeti elemekből alakította ki „maszkjait”.
„A hagyományos jelmez épp csak jelzés értékkel jelenik meg, utalva a valóság és a virtuális világ összefonódására, ahol minden mintha filmkockává változna, valóságos tartalmát a maszk megjelenésével elveszítené és az irrealitás felé venné útját. Így alakul a fotó maga is maszkká az egyik képen, amely kitakar a képből egy részletet, de új értelemmel ruházza fel a háttérben történő eseményeket. Úgy rendezem meg a képen belül található elemekből a fotómat, hogy párbeszédre hívom őket, így közvetítem a világról alkotott elképzeléseimet.”