A felületen fel nem robbant bombák soráról kapunk hírt. Bombákról, amelyeket később begyűjtött a művész, mint az emberi psziché összetettségének és olykor ellentmondásos reakcióinak metaforáját, és ikonokat formált belőlük. A láthatóan használt bombák körül lebegő, vizuális ingerektől mentes atmoszféra a hozzájuk rendelt hétköznapi zajok tükrében „szétrobbanó” feszültséggel telítik videóművei terét.
A spontán elszórt monitorokat köldökzsinórként köti össze a működési energiát szállító kábelek kötege, így alkotva egy zárt egészet. Embert emberrel, majd egy újabb embert bekapcsolni a rendszerbe és figyelni annak működését. A kapcsolatot biztosító zsinórok végén ott lógnak a fel nem robbant, vagy a még fel nem robbant bombák, amelyek reflexiói/metaforái a társadalomban rejtőzködő és olykor a felszínre „elemi erővel törő” feszültségeknek is.
Vajon milyen oknál fogva „döntött” úgy egy bomba, hogy mégsem robban fel? Meggondolta magát? Szembe szegül alkotójával, vagy egyszerűen csak gyártási hiba? Avagy az isteni gondviselés és kegyelem játszott közre? Vajon hogyan tekintsünk ezekre a bombákra: a pusztítás eszközére vagy az életünk megmentőjére? – teszi fel kérdéseit, de kizárólagos választ nem ad rá a művész, viszont rávilágít az események kettős kimenetelének lehetőségére.
A kiállításán szereplő minden mű ezt az érzésünket erősíti. A miniatúrákat idéző, rejtélyes kémiai kötéseket ábrázoló digitális rajzai ugyanúgy, mint a „túlméretes csomagot” mintázó, emberre szabott hungarocell dobozok. Megtaláljuk-e az egyensúlyt fogyasztói világunk rendszerében? Ahol az ember csak egy uniformizált betűkóddal ellátott célcsoport egyik tagja, vagy épp ellenkezőleg: megfejthetetlen individualitásunkat megtartva ragaszkodunk szuverenitásunkhoz.
Iski Kocsis Tibor