Strand

Jó másfél évtizede történt, hogy – valahol a Ráday utca táján – beléptem egy kiállító terembe és a szemközti falon megláttam egy képet, amelyen egy kalapos, kicsit viseletes, jobb napokat látott, de tartására még ügyelő úr küzd dülöngélve, pórázon vezetett ebével; az egyik erre menne, a másik arra, az úr morgolódik is kicsit talán, de azért érezzük, hogy nem tudnának meglenni egymás nélkül, ebben a talajtalan, bizonytalan világban, amelyben minden lebeg, úszik, szálldos és remeg, s amelyben csak az a póráz a biztos, ami összeköti a két összetartozót.

Für Emil képe pár hét múlva már szobám falán függött – részletre adta, nagyvonalún – akkori kutyánk gyakran megült alatta, és elgondolkozva nézegette.

Azóta vagyok Für Emil híve, szeretem kutyáit, macskáit, madarai, zsidait, gyermekded öregeit és öreges dedeit, vidám színeit, játékait. Nem vagyok kritikátlan hívő, néha úgy érzem, megpihen, kicsit a rutin lendkereke viszi tovább, de aztán újra és újra megpörgeti a fogaskerekeket a fantáziából, meséből, mitológiából és tudásból összerakott finoman konstruált, megbízható motor; fölszállnak a fekete angyalok, előballag a vörös tehén, mozdulnak a macskák és kutyák, röpködnek a babák, énekelnek a hegedűk, harsognak a fanfárok, halleluja, halleluja, na jól van, jól van…”

Bächer Iván