…teljesen megsemmisülni és mégis élve maradni egyszerre nem tudunk, tehát a semmit a maga végtelen minden-nélküliségében átélni nem tudjuk. Már az is közel van a semmi átéléséhez, ha elképzeljük, hogy megsemmisülünk. Ily módon eljutunk a lemondáshoz, általában a vallásos, a másvilági rajongáshoz. Mindezeknek gazdag tartalmuk van, hacsak merőben fogalmilag éljük is át őket, ha nem is a fájdalmasat, az életuntat, hanem az elporladást, az aszkéticizmust és a világtól való elszakadást, szóval az éterikusat éljük át bennük, tekintet nélkül arra, hogy az ilyen félhalál egyúttal fájdalmas is.
A halál elképzelése a végtelenben való elmerülést, az örök sötétséget jelenti, mely több körülményből tűnik ki. A halál művészi ábrázolásának módjaiból, melyek tudniillik éppen a végtelenség, az örök sötétség motívumait szokták kiemelni, továbbá abból, hogy milyen boldog megnyugvással tudnak némelyek a halál utáni állapotra, mint nyugalomra és zavartalanságra gondolni. Ez a megnyugvás, ez a „szelíd mosoly” csak az öröm csalódása lehet, hiszen semmiféle praktikus életösztön nem vihet oda, hogy feláldozza a legnagyobb örömet: a kisebb örömök hiányáért, vagy hogy még oly nagy fájdalmak elől a legnagyobb fájdalomhoz, a halálhoz akarjon menekülni.
…az olyan semmi átélésekben, amelyek fájdalmasak is, mint a lemondás és vallásos rajongás átéléseiben, a semmit éljük át. A gyengeségből, a velejáró fájdalomnak is átadjuk magunkat. Az élet önfenntartó háborgása tehát két okból is elcsendesedett bennünk.
A halálos semminek, a megsemmisülésnek innét származik a fájdalmas és éppen ezért különösen nagy boldogsága.