Bodó Csaba, Szuromi Imre kiállítása

Bodó Csaba és Szuromi Imre a sok közös vonás ellenére igen különböző látásmóddal rendelkeznek. Bár más és más irányból, mégis mindkettőjükre hatott a szentendrei festészeti hagyomány. Bodó Csaba grafikáin főként Ország Lili festészetének hatása érhető tetten, míg szobrászati munkáin Brancusi formavilágának hatása észlelhető. Szuromi festészetében leginkább Vajda Lajos, Deim Pál és Kondor Béla hatása figyelhető meg.

Bodót és Szuromit, bár eltérő műfajban alkotnak, nagyon hasonló kérdések foglalkoztatják: a kereszténység évezredes hagyományokra visszatekintő motívumkincsét felhasználva és átértelmezve fogalmazzák meg képeik és szobraik által személyes viszonyukat a transzcendenshez. Mindkettőjük vizuális világában megjelenik az emberi létezés meghasadtsága, törtsége és tökéletlensége. Mindketten olyan ösztönös alkotók, akikből az imaginációk sokszor öntudatlanul, automatikusan szakadnak fel és hagynak nyomot a vászon, a papír, vagy a kő felületén.

Szuromi Imre a szentendrei festészeti hagyományokba illeszkedő művészetét leginkább a „architektonikus szürrealizmus” névvel lehetne jellemezni. Képein gyakran bibliai témákhoz fordul, de nem a megszokott történeteket dolgozza fel, hanem a Szentírás szövegében otthonosan mozogva egy-egy mondatot, vagy akár szót kiragadva lépi át a szakrális művészeti tradíció által kijelölt ikonográfiai sémák és témák kereteit, szabadon ültetve át őket saját – igen karakteres – képi nyelvére. Témaválasztásában sem zárja magát a zsidó-keresztény hagyomány által kijelölt szövegek keretei közé, hanem a költészetből, a népköltészetből, saját élményeiből egyaránt ihletet merít. Művészetében újra és újra a transzcendens kérdések vizuális megjelenítéseivel találkozunk; így feszegeti a szakrális művészet kereteit, annak határterületén mozogva.

Bodó Csaba szobrai a kétezres évek közepéig lírai, olykor organikus irányzatba illeszkedtek, 2007 táján művészetében azonban mind a formaképzés, mind az anyaghasználat területén markáns változás következett be. A szibériai márvány könnyen alakítható, szinte légiesen könnyeddé formázható anyagát a szobrász nehezen munkálható, fajsúlyosabb bazaltra cserélte. A tökéletesen simára csiszolt, lekerekített formákat durva élek, elnagyolt felületek, a kő természetes alakja váltották fel, valamint az emberi közbeavatkozás hatását érzékeltető vaspántok is megjelentek a szobrokon. Az alkotás elsődleges motivációja már nem a harmónia keresése, vagy a természeti formák mímelése, hanem a kísérletezés. Legújabb szoborkompozícióiban a negatív és pozitív formák egymást ölelő csoportjai felbomlanak, a kiegészítés szimbiotikus rendjét a konstrukció, az ember által létrehozott stabilnak ható, ám mégis rendkívül sérülékeny szerkezetek olykor esetleges tömegei váltják fel. A formakeresést felvállaló és ezt a szobor felületén is megmutató alkotói attitűd a kőtömb természetes alakjának több teret enged, így a kompozíciókban sokkal több a véletlenszerű, a befejezetlenség és a diszharmónia érzetét keltő elem.