Számtalan kudarcra ítélt próbálkozás után, újra csak kiüresedve, szinte akarat nélkül mozgatni kezdem az ecsetet, persze abban reménykedem, hogy maradt valami építőanyag, pedig rombolni kellene, kioltani a reményt, felszámolni minden tartalékot. A reménytelen kísérlet, hogy ebben a másfajta valóságban olyasmit lehet teremteni, ami átalakíthatja az ittlétet. Pedig az amott lét is csak egyfajta munka extázis. Kábulat, mikor azt hiszem, hogy afelé törekszem, ahonnan jöttem, ahonnan kizuhantam, amit egyszer elveszítettem.
Erről hiszem néha, hogy elveszítettem az abszolút tudást, már majdnem megvolt, de megnevezhetetlen, ábrázolhatatlan. Legbelül, babonás, gyermeki lényem mindig valami abszolútumra törekszik, megmagyarázhatatlan beteljesedés felé. Irány a tudatalattiból a tudatfelettihez, a Káosztól a Logoszig! Külső vagy belső erő? Lényegtelen, egy szinten már nincsenek kontrasztok, ellentétpárok, nincs pólusok belső párviadala. Nem tudva semmit, csak érzem, hogy maradt még valami a szellemiségnek egyfajta megingathatatlan centrumában, ott, ahol valami titkos alkotóelemet, fluidumot, energiát találhatok. Önmagát formáló akarat, amibe beleolvadva szándék nélkül alakítok, alakíttatom magam. Lehet, hogy mindezért újra és újra meg kell küzdeni.
A megmunkálatlan fehérség után a befejezhetetlen mű provokál, mert fáradtan, valamit félbehagyva szembesülnöm kell a hiánnyal. Ami folytathatatlan, azzal tovább kell küzdeni, ha belül tátong az üresség, akkor nyugtalanít egy rejtett, feltáratlan megoldás. Kinyilatkoztatás, amit nem lehet szavakba foglalni. Mindezt a félbehagyott gubanc, amorf görcs üzeni a fehérlő semmiből. Miért nincs inkább semmi – idézném, de az előbb még a teremtés illúziója lebegett előttem, ahogy ez a furcsa kreatúra szinte megmozdult. Milyen vágy ez, hogy olvashatatlan jelbe, megfejthetetlen hieroglifába életet lehetne lehelni? A válságos pillanatban pedig azt érzem, hogy az ilyen teremtés inkább öl, dermeszti, holttá teszi az élőt is. Valami jelet kell hagyni, már nem akarok élő, lüktető testet, nem akarok mágiát. Csak meg akarok szabadulni, megkönnyebbülni, valamilyen megoldást találni.
Kegyelemre vágyok feloldozásra, várok a tudatfelettire, még ha csak káprázat az egész. Már Ők is esdekelnek a papíron, csonkán, befejezetlenül is teljességgel, mert az esetlenség, a sebezhetőség kegyelmi állapotában akarnak Ők létezni. Önmagamból kibocsátott lények kérnek engem, hagyjam őket az esendőségben, úgyis csak ennyire vagyok képes. Az önmagam által teremtettek kegyelemmel vannak irántam. Zuhanni kell, nem szabad félni a gravitációtól, nincs fent és lent, de ha van, ugyanott van. Egy öntudatlan gesztussal megtörtént a feloldozás.