„A nyilat egy gondolat szüli: hogyan léphetek túl magamon, odáig? ezen a folyón, ezen a tavon, azon a hegyen is túlra!”
(Paul Klee: Pedagógia vázlatkönyv)
Ez a válogatás nem egy mini-retrospektív. És nem is valamiféle keresztmetszet. Sokkal inkább az
idő elrendezte-alakította mintázat-részlet: pillanatnyi élethelyzetek, kutatási irányok egymást keresztező „pályái” és a minthatárgyak – néha véletlenszerű – egymásra találásai miatt „aktuálissá” vált kamara-kiállítás. Szubjektív válogatás – 11 tárgy – egy körülbelül 6-7 éves periódusból, a 90-es évek elejétől indulva. Egymás közelségét megtűrő és talán felerősítő, eddig lappangó és rég nem látott képek, vagy éppen kiállításról (Pillangó-hatás, Műcsarnok, Budapest, 1996) sokáig múzeumi letétbe került alkotások. Jelenkoordináták, amelyek egyben (a most belátható) életút jelzőpontjai is.
A cél: a tudatban, a felszínen tartani egy az Újlak Csoport történetével párhuzamosan induló, majd arról leváló (1994), az eltűnések és az időszakos jelenlétek váltakozása miatt el-eltűnedező, lassan valamiféle mitizáló aura ködébe vonódó életpályát. Újra számba venni néhányat a rendszertelenül és változó számú csoportokban „érkező”, csak időnként látható munkákból. Tekintsünk úgy rájuk, mint egy nomád-napló, egy műveleti-térkép azon kitűntetett „tereptárgyaira”, amelyek a folyamatos mozgásban-úton levés olyan időszakairól tudósítanak, amikor – műfajtól, médiumtól függetlenül – újra fontossá válik a műtárgyakat létrehozó tevékenység.
„közelről nem is hallani,
és távolról is csak ahogy a drót pereg földközelben,
két műtárgy között.”
(Szijj Ferenc: [31])
A minthatárgyak koordináta rendszerén belüli lehetséges vektorok, irányjelzők – szubjektív és korántsem teljes válogatás ez is – Duchamp és az infravékony tűnékeny kategóriája, Paul Klee 1925-ös Pedagógiai Vázlatkönyve, Tandori Dezső grafikái, valamint az Újlak csoport alkotóközössége.
A minthatárgy átmeneti műfaj: lehet fotófestmény és/vagy fotóakció, folyamat- és eseményalapú installáció, térberendezés, festménygrafikon, tekercskép, kétoldalas üvegfestmény vagy éppen mobillal elkapott, rögzített árnyék-kép.
Ebben a jelenlegi 2014-es konstellációban: 3-es hangjegy-portré, 1991-es születési és bolygóképleteket rögzítő festmény-diagram, vonal és színhullámzást strukturáló koordinátarendszer együttállása. Egy „souvenír” – az Újlak mozi egyik hirdetőboxának részleges „újrahasznosítása” – és egy egyszerre efemernek és precízen kivitelezett tűnő, másik transzparens műtárgy – Gondolatábra – párosa. Kétoldalas üvegfestmények duója: átlátszó demonstrációs (kép)felületek: logikai alapműveletek lépéseinek vázlatai, „szemléltető ábrái”. Két olvasattal, két nézettel: nemcsak a szellemképesen egymásra vetülő két képréteg, hanem az önmeghatározásra mutató irányokkal való kombináció miatt is. Ez az önreflexív, időbe-vetettséggel, észleléssel-érzékeléssel foglalkozó vonal erősödik fel a tekercsképek kalligrafikus, kézírásos gondolat-zárványaiban, illetve a kiürített matricafüzet lapjain „laza tipográfiával”, de pszichologizáló őszinteséggel rögzített szókapcsolatokban is. Az eltulajdonított, „képekbe, festményekbe, konceptekbe behelyezett” szavak, szóösszetételek jelentésbővülésének példájaként pedig a címadó Minthatárgy (2007) két fazettás, sima felükkel egymáshoz illesztett, lakfilccel megjegyzetelt üveglapja szolgál.
„– a többszörös inkognitó mögött kiterjesztett festészet rejtezik.”
(Sugár János: Az Újlak csoport mint munkamódszer)
Farkas Gábor fotós szakvégzettségű képzőművész, az Újlak csoport alapítótagja és fotódokumentátora (1989-1994). Kezdeti művei épp ezért a fotó médiumával, technikai lehetőségeivel kísérletező munkák – fotóakciók, manipulált fotófestmények –, illetve az einsteini relativitáselmélet diagramjait, koordináta rendszereit is felhasználó képek. Az Újlak szellemi és („újrahasznosított”) fizikai tereibe becsatornázott közösség energiák részeként: természeti folyamatokat is felhasználó időalapú installációkat, akciókat, illetve vegyszerekkel (hívóval, fixirrel) operáló fotóalapú munkákat hoz létre. 1994-ben kilép a csoportból. 1991 és 1995 között négy rövid- és kísérleti-filmet forgat a Balázs Béla Filmstúdióban. 1996-ban nagyméretű üvegfestményeivel szerepel a Pillangó hatás című kiállításon (Műcsarnok, Budapest, 1996). 1996/1997 fordulóján többhónapos ázsiai (Kína, India, Tibet) utazást tesz. Visszatérte után mutatja be Tibetben készült színes fotóit (C3, Budapest, 1997), illetve az utazás élményeit is magukba építő kézírásos-kalligrafikus műselyem „tekercsképeit (Stúdió Galéria, Budapest, 1997). Hosszú idő után 2005-ben, a Liget Galériában állít ki ismét: üveg, papír- és textilképeket. Eddigi utolsó kiállításán, 2006-ban Fészek Galéria Herman teremében, a Ligetben megkezdett irányt folytatta: de itt már a tapasztalásra, érzékelésre utaló kézírásos gondolatfoszlányok, megismételt „kulcsszavak”, áthúzott és felülírt részletek valamiféle egymást értelmező fali-montázsként jelentek meg. Egy (jegyzet)lapjaira bomló, széteső notesz bejegyzéseiként váltak egyre személyesebbé, és így egyre nehezebben megfejthetővé.
Farkas Gábor tárgyainak létrejöttét – műfajukat és megjelenési módjukat – a személyes élethelyzet, az egzisztencia perspektívája, illetve az ebből adódó épp aktuális „feladat”, tapasztalat, „értelmező mozgás” határozza meg. Ez pedig az anyagokat, műfajokat, témákat és jelentéseket időben egymásra rétegző, egymáshoz kapcsoló és – néha „arte poverásan” – egyedi és érzéki konceptualizmust eredményez. Jelentésoszcillációt: spontaneitást, tervszerűséget és minimalizmust változó arányokban vegyíteni képes munkákat, amelyek fokozottan hajlamosak kisiklani, kicsúszni az egyértelmű magyarázatok, megközelítések súlya alól.
Százados László