Személyesre véve úgy is mondhatnám, hogy erre korszakra eső művészetemnek kevés a korabeli értékelése. Nem volt aki hitelesíthette volna a mélyebb aspektusait. (persze kiállításim voltak: pl. önálló kiállítás Miskolcon, nemzetközi grafikai biennálékon, kulturális intézményekben, sőt még a Párizsi Grand Pallais-ban is)
De nem csak az én művészetem, hanem más művészek törekvései is feledésbe süllyedtek az érdekek, a politika, a hatalom és a művészetpolitika törésvonalán. Egyes művészek pedig kiemelt szerepet kaptak. Talán mondhatnák azt is, hogy művészeti szándékok és az ezekre épülő alkotások gyakran láthatatlanná váltak. A diktatúrák és azok bürokratikus rendje lassan szűnik meg.
Az írott történet kiegészítése az íratlan történettel; a szemtanúk elbeszéléséből, az orális történetekből kiegészíthető, rekonstruálható.
Azon művészek írásait olvasva – magukról és a művészetről –, akik akkor és abban a politikai és művészeti közegben éltek és dolgoztak, valami mást láttak meg a korból és azt másként is dolgozták fel, mint én. De volt és van is abban valami közös azzal, ahogy én éltem azt meg. Azokra a művészekre gondolok, akikkel szoros beszélgető és kiállító kapcsolatban voltam, gyakran barátságban. A Rózsások, és a Rózsa vonz-körébe tartozó művészek, mint Bódy Gábor, Erdély Miklós, csak hogy pár nevet említsek. És azokkal, akikről olvastunk és beszéltünk: Joseph Beuys, Joseph Kosuth stb. Ők mást és másként csináltak és másként gondolkodtak a művészetről, mint ahogy én gondolkoztam és beszéltem róla. De voltak átfedések is. Kortársak voltunk. Egy művészeti korszak tanúi maradtunk.
Számomra nem a fluxus és a konceptualizmus volt a legradikálisabb művészet 1975–77 között, hanem a szituácionizmus. Ez a rövid ideig tartó mozgalom tűnt a legradikálisabbnak. Akkori tudásom alapján úgy gondoltam, hogy ez a művészeti mozgalom értelmezte a politikai környezet abszurd hatását a személyre, az individuumra. Ma, utólag átgondolva, nagyon is személyes értelmezést adtam a szituácionisták programjának. Azaz alig volt közük ahhoz, amivel felruháztam őket. Olyan gondolatokkal ruháztam fel őket, amivel akkor én foglalkoztam: politikai szituáció, intézményes szituáció, és hogy ebben a történelminek nevezhető szituációban hogyan formálódik a személy, az individuum. Akkor ez érdekelt.
Ma már másként látom. De akkor, onnan a távoli Kelet-Európából a szituácionisták törekvését átfedésbe helyeztem az enyémmel. A saját „intézményi-szituáció” elemzésemet fontosnak találtam és kerestem nyugati fogódzót hozzá. Magam számára váltam hiteltelen narrátorrá. Tudtam, hogy nyugati nevesítés és nevek nélkül nem hiteles. Később előfordult, hogy e korban létrehozott munkáim későbbi bemutatása során, hiteltelen narrátornak minősítettek a művészettörténészek, mivel nem ismerték, és arról nevesítve nem olvastak. A hitelesítés hatalmi kérdés.
A saját szubjektív történet is nehezen visszafejthető. A szintér, ahol mindez történt, már eltűnt. Már nincs vasfüggöny és nincs egypárt-állami propaganda. Ez nehezíti a felfejtéseket.
Akkor művészetem a nyugati művészek mozgalmaihoz kellett kapcsolnom, hogy hitelt nyerjenek. Ez általános volt Kelet-Európában. A nyugati művészeti mozgalmak megfelelői jöttek léte Kelet-Európában, egészen más céllal és más társadalmi struktúrák között. Gyakran csak nevesítéssel hangoltuk össze. Időnként a nyugati művészeti mozgalmak, a hazai viszonyokra alkalmazva gellert is kaptak. A kortárs művészetről való gondolkodásunkat hitelesítettük velük, nélkülük nem voltunk a térképen.
Akkor az foglalkoztatott, hogy az intézmény hogyan írja elő a szabályokat, a művészet szabályait. Ezen kívül az ábrázolás politikuma és stratégiái is érdekeltek, ebbe beletartoztak a művészettörténeti stratégiák is.
Az érdekelt, hogy amit tapasztalok és amit mások ábrázolnak, az hogyan hozható átfedésbe azzal, amit gondolok és érzek a tényekről, a valóságról, a világról és a tárgyakról. És az én tapasztalatom miben különbözik attól, amit más művészek tapasztaltak vagy ábrázoltak a múltban. A különbségeket égetően és fájón éreztem. Lerajzoltam táncoló magamat és kiradíroztam. Kiradíroztam, de nem leradíroztam (Identifikáció, 1975, Individuális mitológia, 1975–76 tanév, rajzsorozat). Nőként és a nőiségem szenvedélyes tudatában éreztem, hogy valami mást látok meg a világból és azt is, hogy másként is értelmezem azt. Ünnepeltem nőségemet, be akartam határolni, de főként az ebből fakadó művészetem akartam létrehozni.
Itt ki kell hangsúlyoznom, hogy a személyesen értelmezett konceptualizmus nagy hatással volt arra, ahogy nőiségemet konceptualizáltam.
Konceptuális művésznek vallottam magam, meg azok a barátaim is magukat, akikkel akkor művészeti közösséget vállaltam (talán zárójelben mondhatom, hogy minden művész annak egy személyes változatában gondolkodott). Én inkább posztmodern művész voltam. Persze ezt akkor nem így nevesítettem, csak később. Később jöttem rá, hogy a nyugati időszámítás szerint is, velük egy időben hoztam létre olyan munkákat, amelyeket a művészettörténet ebbe a kategóriába sorolt ott nyugaton.
Azaz képbank elméletem segítségével a világot szerettem volna feltérképezni. Azt a világot, amely művészetem és nőiségem kiteljesedését garantálja.
Konceptuális művésznek vallottam magamat és ez elmondható a többi Rózsás művészre is. A Rózsások ma gyakran posztkonceptuális művészettörténeti besorolást kapnak. A körülöttünk, Rózsások körül levő konceptuális művészeti irányzat hazai képviselői, mondhatnánk az előző generáció, inkább kompakt „ötletekben” gondolkodott, ahogy akkor, egyszer Beke László fordította a konceptuális művészet jelentését. Nekem akkor nem ötleteim voltak, hanem gondolatsoraim vagy inkább elemző szádékú kutatásain és talán azt is mondhatnám, elméleteim: a valóság ábrázolásáról és az Individuális mitológiáról. Ez a módszer inkább jellemző a posztmodern művészetre, mint a konceptuálisra.
Amint észrevettem, hogy az ábrázolásban csorbul a valóság képe, fontosnak láttam a csorbulás ellenőrzését, tettenérését. Fontosnak tartottam azt is, hogy ne csak a politika és a művészet diskurzusára legyen érvényes, hanem minden diskurzusra. Ezt akkor amikor a politikai propaganda gépezet kellős közepén éltem, nagyon könnyű volt tetten érni.
Persze 1975-ben nem volt ajánlatos beszélni róla. Hogyan lehet kihúzásos olvasással megtudni, amit a kortárs gondolkodók, a cenzúrázott modernek gondoltak a világról, annak ábrázolásáról és a művészetről?
Thomas Kuhn könyve a paradigmákról, a paradigmaváltásokról, már csak ennek a felfedezésnek a nevesítéséhez és visszafelé való átgondolásához, összefoglalásához segített. A nevesítés előtti felfedezés a képről és a képi ábrázolásról, fontos volt számomra. Thomas Kuhn könyve a tudomány és a filozófia területén elemezte a paradigmaváltást. Számomra egyrészt a konceptuális művészet elméletként való értelmezése – a szövegszerűség a képiséggel összekapcsolva -, másrészt pedig a képi ábrázolásmódok váltásai szempontjából voltak fontosak és a megváltozott jelentésrendszerek okán is. Tehát rézkarc helyett a fotó, vagy ofszet használata, vagy a performansz, mind paradigmaváltást jelentett. Más műfaj, más mű. Felszabadítóan hatott.
Számomra akkor a kép, a képmás és azok jelentés vonzatai voltak a fontosak.
Így és ezeknek a gondolatköröknek az ágyazatában született meg Individuális mitológia sorozatom. 1975-ben az individuum szabadsága és a személyes teljesítmény, a létezés mitologizálása, a nevesítés szintjén is fontos volt. Több mint két évig számtalan művemet, performanszot, fotót, ofszetet, rajzot és sorozatokat címeztem így.
Egy történet arról, hogy a 70-es évekbeli cenzúra finom és állandó jelenlétére rátapintsak. A miskolci kiállítótérben rendezett 1978 évi kiállításomon a 72 darab Individuális mitológia című rajzom közül többet kiállítottam. A sorozat darabjait, mint egy mozgó film állóképeit, az ofszetekkel együtt raktam a falra. Ha ezeket az alkotásokat – az akkori korszakra jellemzően – mint grafikákat állítom ki, akkor az eredeti szándéktól megfosztva szétesik az individuális mitológia konceptuális és elméleti struktúrája. Egy kiradírozott táncoló nő rajzává válik. Funkcióját és az alkotó szándékát vesztett művészet lesz. Mégis a kiállítás címe nem lehetett az, ahogy terveztem: Individuális mitológia, csak Drozdik Orsolya grafikái. A puha cenzúra kisiklatta a művet. Ezért a mű konceptuális szándéka dokumentálhatatlanná és értelmezhetetlenné vált.
A kiállításról a Képcsarnok több darabot megvett, ott már szerepel a művek és a sorozat címe: Individuális mitológia. Ebben a kérdésben már nem fogok hiteltelen narrátornak tűnni. Mint a bíróságon az okirat mutatja, hogy 1975-ben kezdtem a konceptet és a címet használni és kiradírozni a magamról készült rajzokat.
Mint tudjuk, sok más tényt, a korszak csaknem egész történetét, aminek szemtanúja voltam és aminek elbeszélője vagyok, nehéz tényszerűen rekonstruálni (de tényszerűség nélkül is). A fenti példa alapján az is látható, hogy miért. A művek és a rájuk vonatkozó elméletek csakis a művekkel összefonódva vállnak feltérképezhetővé.
Először az aktmodell és az akt, a meztelen nő művészet-oktatási szerepén kezdtem el gondolkodni, meg a saját testemről, fizikai létezésemről, majd a számomra nőszerepmodellt kínáló szabad táncosokkal. Szerettem táncolni és szabadságra is nagyon vágytam. A jeffersoni értelemben „az életre, a szabadságra és a boldogságra való jogot” követeltem magamnak. A meztelen nő képe, képmása, tehát a Vénusz-ábrázolások önmagammal, saját testemmel való azonosítása, pedig a művészettörténeti elemzéseim során alakult ki. De talán azért, mert egy Vénusznak éreztem magamat. A szerelem istennőjével való azonosulás egyenes irányú következménye volt testi létezésemnek!
Én voltam a modell és annak rajzolója. Kiállítottam magamat, ahogy a modellt rajzolom. A boldogságot a szerelemben és a művészetben képzeltem el. Vénusz a szerelem istennője, ülhetett volna a traktoron is, de nem akart. Jogának érezte, hogy boldog legyen és nem a traktoron akart egyenjogúsodni, de a művészettörténetben igen. A testi létezés fiatalos forró tüze és a vágy arra, hogy értelmet adjak a művészetemnek, szenvedélyesen formálta a mindennapjaimat. Minden nap egy új ötlet, egy új munka és ezek mind egymásból következtek. Ezek után a történelem és az individuum egymáshoz való viszonya foglalkoztatott. Szűkített fókuszban: a politikai propaganda-gépezet képeivel, diáival, diafilmjeivel, amelyek identitásom, történelem-tudatom befolyásolták. Azzal foglalkoztam, ami a hatvanas és a hetvenes években közvetlen környezetem volt. Igen, a propaganda, a diák, a tánc, a szabad tánc és a vasfüggöny. Na meg a nyugat.
10 éves koromtól rajzoltam és festettem, a művészet, a képzőművészet szempontjai fontosak voltak látásmódomban és a gondolkodásomban is. De művésszé az Individuális sorozatom által váltam.
Nincs ma már konceptuális és nem konceptuális művészet, minden gondolkodás és alkotás intellektuális tevékenység. Kell, hogy legyen koncepciója. Koncepció nélkül nincs művészet, festészet sincs. A tradicionális művészet is interdiszciplináris, intermediális és konceptuális.
Ebből a közegből 1978-ban kitéptem magamat, nyugatra indultam. Ami itt Budapesten, 1975 és 77 között, az indulásom előtt volt, azt az Individuális mitológia című sorozatomban foglaltam össze. Kicsit később, 1978–79 között, korábbi felfedezéseimet kiegészítettem más sorozatokkal, amelyeknek Pornográfia és a Kiradírozott történelem címet adtam. Az Éva almáját rágcsáló Pornó Vénusz – amit már Amszterdamban készítettem 1978–79 telén – még nem nagyon különbözik az Individuális mitológia átfedésben levő, vagy egymásra vetített képeitől. Csak nagyobbra tudtam már nagyítani.
Néha, ha a relatívan jól megőrzött és azóta ki nem nyitott archívumomban, a hetvenes évekből keresni kell valamit, akkor nagyon izgatott és zaklatott leszek. Összetorlódik sok emlék, az emlékezés zavarba ejtő kuszasága és a szándék, hogy abban rendet teremtsek. Semmi sem befejezett, semmi sem lezárt. Egy nyitott mű: művek kerültek a dobozokba, mappákba, ami meglep, felzaklat, sőt kétségbe is ejt. Majd visszacsukom, hogy nyugalmam visszaszerezzem. A korszak tele volt izgalommal, élettel és energiával, ami átsüt a dokumentumokon is.
Drozdik Orsolya
Budapest, 2014