Gémes Péter kiállítása

Gémes Péter Munkácsy-díjas képzőművész, az Iparművészeti Főiskola volt tanára 1951-ben született, és 1996-ban, 45 évesen ment el. A budapesti „kisképző” után a varsói akadémián végezte művészeti tanulmányait. Alig másfél évtizedes pályája során – melyet megelőző, a tanulóévei idején készült munkáit is szép számmal látjuk itt – a köztes lét: a fizikai és szellemi, a sötét és fénnyel telt, az evilági és túlvilági átmenetét, e szférák kapcsolatát és egységét kísérelte meg képben rögzíteni.

Mindig egyéni, a festői képalkotás és a fény-képezés sajátosságait ötvöző technikájával, antik és keresztény szimbólumok újraképzésével, a végtelent a pillanatnyival érzékítve, munkái a lét és nemlét között megvont határok felszámolásának újra- és újraépíthető emlékművei lettek. Kiállításai mindig jelentős eseményei voltak művészeti életünknek, s méltán keltettek feltűnést a kortárs művészet nagy nemzetközi rendezvényein, mint a kairói, a Sao paulói és ljubljanai biennálén, az esslingeni és delhi triennálén.

Munkásságát 2000-ben gyűjteményes műcsarnoki kiállítás és katalógus foglalta össze. A könyv szerzői az alábbi fejezetekre tagolták az életművet:
Molnár Edit (Árnyak mentén címmel):
Kezdetek, varsói tanulmányok (70-es évek), ezen belül: Fotófordulat,
majd itthon (80-as évek): A filozófia vigasztalása, Tanulóévek, Vándorévek, Fotografikus etűdök;
Petrányi Zsolt (Rendszer és rendszertelenség címmel) a 90-es évekről: A dualitás szélsőségei: Az élet és a halál,
A tér aspektusai: Fent-lent, itt-ott, sehol,
Az idő aspektusa: A tradíció, A jelen-lét

Rajtuk és Gémes egy előadásán kívül jeles kritikusok, elmélkedő művészettörténészek, írók és kortársak kiváló írásait is tartalmazza a könyv, köztük a 20 éve itt, a Vigadó galériában rendezett kiállításról is, feltárva művészetének technikai és filozófiai aspektusait, melyek különös képi világának két pillérét alkotják, illetve melyek egyúttal fel is tárulnak képein, ilyenformán mindenkor biztosítva művei aktív jelen-létét.

A feltárulkozó alkotófolyamat érezhető jelen-létéhez hozzájárult néhány, a képet mint műformát illető sajátos megoldása (ezeket az olykor több képet is tartalmazó képfelület és a fotókollázs előzte meg): a keret nélkül függesztett, olykor transzparens anyagra vitt képtől vagy hatalmas, életnagyságú fotónagyításoktól a hasonló méretű, vászonra vitt fotókig, függesztett tekercsképekig, képépítményekig és összerakható képekig. Ezek a képformák (létmódok) összefüggenek említett technikái kezdettől fogva feltűnő sajátosságával: a szórópisztollyal készített(!), ilyenformán határozott körvonalakat nélkülöző litográfiákkal és festményekkel, a sötétben zseblámpával körülpásztázott alakok fény-képein elmosódott kontúrjaival, egybefotózott mozdulat-fázisaival – melyekkel kapcsolatban itt nem hagyhatjuk említés nélkül Makovecz Imre Mozgástanulmányok című, technikailag hasonló kísérletét 1970-ből -, a fotónegatívokból létrehozott, „derengő” képekkel: azaz a test (javarészt a saját teste) kettős természetével. Erre kissé részletesebben térek ki, hiszen a keret nélküli illetve a folyamatos kép, úgy tűnhet, felszámolja a kép önálló világát, megnyitja azt a környező világ felé illetve belefolyik ebbe. Ám a méretek: az életnagyságú alakok és fekete-fehér megjelenésük mégis hatásos jelen-létet biztosítanak a képnek, melyet epifániának, akár rámutatásnak is nevezhetünk. Ezek a fogalmak, a képpel kapcsolatban, a műalkotás jelenvalóságával, megfogalmazásuk pedig az 1930-as évekkel függ össze, máig hatóan meghatározva a (20. századi) művészet mibenlétét. A Gémes-féle epifánia azonban átmenetinek és személyesnek tűnik. Másfelől keretezett, az alaknak (a saját testnek) csak részleteit mutató, viszont megsokszorozott és elvont, matematikai-geometriai (vagy ornamentális) rend szerint összerakott képei egy szellemi világ újfajta és egzakt megközelítéseinek tűnnek.

2012-ben abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy megnyithattam Gémes Péter korai munkáinak kiállítását, holott ehhez fiatalkori barátai: Fabényi Júlia és Szőnyei György (előbbi e mostani kiállítás kurátora, utóbbi az akkorié volt, a Vizivárosi Galériában) nálam sokkal közvetlenebbül kapcsolódtak. A megnyitó szövege így fejeződött be: „élete, művészete mintha felkészülés is lett volna a hamar bekövetkezőre, mágikus megidézése a közülünk való korai eltávozásának, átlépésének a spirituális világba. Higgyük úgy, ahogy ő is hitte!”

Egyik sokat emlegetett forrása: Kerényi Károly klasszika-filológus foglalkozott a hit és vallás kérdésével a(z antik görög) kultúrában. Akkor tárta fel tanulmányaiban a görög műveltség és vele összefüggésben a vallás lényegét, sajátos valóságát mint a létezés egyik bizonyítékát, amikor Martin Heidegger a Lét és időben illetve A művészet eredetében hasonlóképpen „egzisztenciális tudománnyá” alakította a filozófiát, és eszerint értelmezte újra a művészetet, hangsúlyozva jelen-létét: az 1930-as években. Új és összefüggő tudomány- és művészetszemléletet, filozófiát fogalmaztak meg, melyet máig érvényesnek tekinthetünk, jóllehet – és talán épp amiatt, hogy – a civilizáció egészen más utakat követett és követ ma is. Egyúttal a művészeteknek és vallásoknak egymással, valamint a létezéssel és a világ létezésével való, ilyen szoros összekötése útján olyan kitüntetett helyet biztosítottak nekik, melyhez visszatalálni nem múló érdekünk. (Kerényi akkori pécsi tanársága és későbbi legendája óhatatlanul befolyásolta az én ifjúkori, alakuló érdeklődésemet is.)

Kerényi szerint ugyanis „a valóság-érzés nem más, mint a Kozmosznak mint összefüggő – hézagtalan és szakadatlan – háttérnek az érzése a lélek valóságai mögött. Kozmoszon azt értve, amit ez a görög szó kifejez: a természet valóságát, amely egy szellemi rend érvényességét is magában foglalja.” Ennek a kozmosznak a jelen-létét, valóságát a lélek biztosítja, ami szó szerint életet jelent (a görögöknél), s a testtel függ össze. Ilyenformán a testiség az egész isteni világra vonatkozhatott. Azonban a lélek „mértékén” múlik, hogy képes-e a természet vagy a szellem birodalmában a maga transzcendens támasztékát megtalálni – mondja Kerényi. Azaz: érvényesnek érzi-e azt, van-e intuitív biztossága a világ összetett, igazi valóságát meglátni.

Gémes mintha ezt a valóság-érzést akarta volna megteremteni különös, kettős természetű, a testi és a szellemi közt folytonos átmenetet prezentáló képeivel. Ezen belül a szellemi világ (az Apollón-vallás) megközelítése-megalkotása foglalkoztathatta.

Pythagorasról mondják, hogy miközben vallásos tisztelettel vette figyelembe az életvilág testiességét, gondolataival „körülfogta a világot”. A testi megkötöttségből való fokozatos szabadulás, a megtisztulás, a láthatatlanság majd Sókratés révén vált a létező (teljes) valóságba való belépés feltételévé, amikor a lélek halhatatlansága mellett tett tanúságot (Platón Phaidónjában). Gémesnél erre a folyamatra nemcsak a Tekercsek küzdelmes-viaskodó képei, de a testiségtől majdhogynem megfosztott test-elemekből összerakott, végteleníthető ornamentikái, a Naplók különböző változatai figyelmeztetnek, melyeken a test metamorfózisa a görögök „szellemi birodalmába” vezet át. Az utóbbiakkal (a rajzoló kéz motívumával) Gémes egyúttal a művészetet is a szellemként felfogott lélek végtelen birodalmában láttatja.

„A ma és a jövő homo humanus-a nem számít (…) tiszteletre. Ő egyszerűen a szellemi ember. Hogy képes lesz-e többre egyáltalán, mint az emberségnek ezt a magas ismertetőjelét megőrizni teljes tisztaságában, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a kötelessége.” – írta Kerényi 1936-ban. Gémes Péter a maga módján, művészként teljesítette ezt a feladatot.

Keserü Katalin