Azért Kovách Gergő művészete a legalkalmasabb e föltételezés bizonyítására, mert az a kommunikációs aktus, amit munkái véghezvisznek, nem egyéb, mint a kiállítás címében is megragadott derümánia memetikus terjesztésének eszköze. Gulyás-Kovács Attila kutatásaiban egyértelműen rámutat, hogy a rossz halálokat elszenvedők között elenyésző a derümán periódusokat gyakrabban megtapasztalók száma. A derümánia ennek dacára köztudottan vitatott jelenség, ezért a legtöbb kritika is a terjesztésével kapcsolatban fogalmazódik meg. Az ok nélküli derű keltésének bizonytalan mentálhigiéniás hatásai az identitás kongruenciájának sérülését eredményezhetik, ezért társadalmi jelenségként több tekintélyes szerző óva int a terjesztésétől azon egyének körében, akiknek semmi okuk arra, hogy jobban érezzék magukat.
Kovách Gergő szobrai több csatornán kommunikálják a derümániát. Elsőként említhető az a mozzanat, hogy hagyományos észlelés szerinti szobrokat, azaz a térben szuverén objekteket percipiálunk, amik valójában egyáltalán nem azok. Léptékükben, kompozícióikban lehatárolt egységként megjelenő szobroknak tűnnek, de befogadásesztétikai szempontból inkább az environment ismérveinek felelnek meg. Legalábbis annyiban, hogy a befogadó testi jelenléte gyakran szerves, sőt, olykor központi motívuma egy-egy ilyen objektnek. Így akár a Tél, vagy a Csongrád maszk ugyanúgy egy-egy protézise a befogadó testének, mint a tenyérre, illetve bizonyos mozdulatra tervezett Víz, vagy a Patkó. De míg a Tél a fizikai jelenlét vizuális észlelésének tényét kommunikálja tautologikusan, a Csongrád maszk már ezen túllépve a fizikai jelenlét vizuális észlelésének egy másik befogadó szempontjából fölvett tényét kérdőjelezi meg arcot az általa potenciálisan kitakaró tájjal álcázás révén.
A fizikai jelenlét tényét tudatosító tautologikus kommunikáció az egyén szempontjából abban segíthet, hogy az egyaránt egyre virtualizálódó jelenlét-észlelés és testkép tudatban eltorzult konstrukcióit a valóságoshoz közelebb hozza, és ezáltal hozzájárulhat az integráltabb személyiség kifejlődéséhez.
Az environment ismérveinek inkább megfelelő vonás, a téri jelenlét örömére a befogadót rávezető csali a konvencionálisan főnézetű szobor elvárásait megkérdőjelező komponálási elv is Kovách Gergőnél. A csak egy nézőpontból megfestett kisplasztikák az egy nézőpontú szobor elvének abszurd túlfejlesztése révén jöttek létre, kommunikációjuk a világ látvány által el is hitt dolgainak pszichikai mechanizmusát tárja föl. A soknézetű, komplikált plasztikák, mint a Mátyás és a Rákóczi pedig az egynézetűség elvének elhagyása révén kommunikálja ugyanezt. A világ látvány által észlelt és azonosítani is vélt dolgainak szubjektív percepcióját tudatosító kommunikáció nagyobb önreflektivitásra késztetheti a befogadót; a kényszeres viselkedésmintákat performáló személyiség nagyobb rugalmasságra, ezáltal a problémák önálló fölismerésének, gyorsabb megoldásának hatékony képességére tehet szert.
Ezek a sokkoló erejű vizuális kommunikációs tartalmak azonban, amelyek méltán egyfajta kizökkentésként hatnak a heideggeri értelemben vett ott-létből, s ezáltal a befogadó tudatosságának fokozását érik el, gyakran humoros – még gyakrabban csak annak tűnő – elemekkel fedetnek el. E kellemetlen, az ego számára kihívást jelentő szituációk talán elviselhetetlenek lennének a humor alkalmazása nélkül. Kovách Gergő nem retten meg továbbá olyan szójátékok vizualizálásától és kiállításától sem, amelyeknek könnyedsége megkérdőjelezi a művész önmagával szemben tételezett komolyságát is.
A leggyakrabban azonban a humor mentsvára csak a fölnyitott szimbolikájú, harmadik elmés konstrukciók interpretálhatatlanságának beismerésekor a befogadói oldalról. A harmadik elme elvén – látszólag össze nem illő dolgok összeillesztésekor, amikor egy harmadik értelem jelenik meg az addigi kettő fölött – e harmadik megjelenőt, mint új szimbólumot nem vagyunk képesek a kulturális konvencióink szerint dekódolni, noha mindenképpen ezt kívánjuk.
A halmozott motívumok, mint a Tolera, vagy a Rákóczi esetében e hatás hatványozódik. Ennek következtében a műtárgy többszörösen nyitott szimbolikája könnyen a harmadik elmék megkerülését, és az eleve ismert dolgokra általunk vonatkoztatott minőségek további gazdagodását, vagy éppen hogy aláásását eredményezhetné, ha önreflexió nélkül közelítenénk e tárgyakhoz. Önreflexióval fölvértezve azonban nyilvánvalóvá válhat a világ dolgaira általunk aggatott minőségek konstrukciója, azaz e harmadik elmés talányok a hermeneutikai kényszer alóli kibúvók, az értelmezés pusztán önértelmezésben kifulladó mechanizmusára irányíthatják a figyelmünket. Mindez a befogadó oldaláról ott hasznosul, amint saját korlátaival képes szembenézni, illetve azzal szembesül, amint félelmeinek gerjesztője nem más, mint önmaga, azáltal, hogy a világ dolgaira vonatkoztatott minőségeket bizonyos logikai láncba állítja.
Léteznek még Kovách Gergő művészetében nem harmadik elmés, hanem intuitív szimbolikájú munkák is, a határ egészen világosan meghúzható. Itt már úgymond csak metaforikus operációk zajlanak, azaz szimbolikájuk hagyományosan olvasható és olvasandó, mint például a Hazám esetében. Mindez tűnhet humorosnak, valójában az identitás mélyebb rétegeinek összeférhetetlenségeit ábrázolják ki. Az ilyen konfliktusok, amennyiben a befogadó helyesen olvassa a szimbólumokat, megérthetőek lesznek, és az önfölismerésnek zökkenőmentesen szolgáltatnak terepet. A jó kedélyt leginkább gátolni képes ilyen ellentmondásba-keveredettségek külsővé tétele során drámai eszközzel ugyan, de e hátráltató identitás-elemek a befogadóban meghasonlanak, azaz elhagyhatóvá válnak.
Nemcsak negatív szimbolikus példát állít elénk Kovách Gergő mindezek után: a derümánia megtestesülése – a Csípő esetében – is megtalálható e tárlaton, amelynek egyszerű látása a hozzá hasonulást eredményezi a befogadóban, lévén nincs sem térészlelési, sem szimbolikus konfliktus a kommunikációjában.
Ezért alkalmas a Derümán az ok nélküli jókedv terjesztésére. Meggyőződéssel javasoljuk a Nemzeti Mentálhigiéniai Szakállamtitkárság és a Szabadidőminisztérium koordinált föllépését a szobrászattal töltött idő megnövelésének elősegítésére, hiszen az Egészségügyben várható pozitív változások előreláthatólag többletforrás megjelenését eredményezik.
Paksi Endre Lehel