Kutatásai sajátosan az euklideszi geometriára épülő perspektivikus kép transzformációjából indulnak ki: akár Paolo Uccello, vagy Leonardo táblaképeinek szerkezetét analizálja, Megyik a projektív geometria elvei szerint értelmezett rajzai alapján készíti térkonstrukcióit.
Az 1970-as és az 1980-as években a kutatásait pálcából, illetve monumentális fagerendából felépített műveiben valósította meg. Saját megfogalmazása szerint, a képek modelljeit készítette el, amelyeket valójában térbeli geometrikus rajzoknak is tekinthetünk. Ezeket a konstrukciókat azután fényérzékeny papírra helyezve és megvilágítva hozta létre emblematikus fotogramjait. Ezzel az újabb transzformációval ismét kétdimenziós képeket alkotott, amelyek festőiségükben, absztrakcióikban geometrikus fényrajzokként is értelmezhetőek.
Legutóbbi, az 1990-es évek végétől készített korszakának fémmunkái a nyolcvanas évekbeli fotogramjaival, vagy ezek részleteivel állíthatók párhuzamba. Acélból vágott képei a korábban megkezdett modellezés hordozói, amelyek egyszerre sűrítik „rajzukban” egy modell képét és a projektív geometriai szerkesztés tovább folytatása révén, a kirajzolódó kép üres helyét. Megyik figyelme egyben a fém faktúrája felé is fordul; itt kiállított képeinek felszínén sajátos festői minőséget teremt a feketés patina felvitelével, vagy az anyag vöröses-barnás korróziójának saját céljaira való felhasználásával.
Acélképei a képzőművészet és az építészet kölcsönhatását és átjárhatóságát állítják éppúgy, mint korábbi munkái. Az alkotói folyamat azonban az elkészült térkonstrukciók keretbe rögzítésével zárul, mert a projektív geometria elvét használva úgy véli, a projektivitás érzékeléséhez szükséges a kép kerete, amely kijelöli a képi tér határait. Acéltáblái és keretei a harmónia és az egyensúly egyáltalán nem súlytalan darabjai. A dekonstrukció, mint alkotói folyamat, ezen művek esetében következetesen az anyag szélén, a valami és a semmi határán manifesztálódik.