Szaturnusz fái

Az emberi sors megértéséhez – kortól és kultúrától függetlenül – gyakran a növényvilághoz fordulunk segítségért: szinte önkéntelenül használjuk a fák világából és életciklusából, az emberi életre kölcsönzött azon kifejezéseket, mint például a csemete, a kivirágzott, a lelombozott, az elfásult vagy a gyökértelen.

A Szaturnusszal összekapcsolt befelé forduló, kontemplatív jellem értelmében német nyelvterületen a kopasz, halott fákat a XVI. századtól kezdve Szaturnusz fáinak nevezték. „(A melankolikus [Saturnine]) az ismeretlent nem olyasminek látja, amit kellő felkészültséggel előbb-utóbb be lehet cserkészni, hanem ami az emberi létezés és gondolkodás legbelső centruma.”

Bögi Dia alkotásai sem válaszok és megfejtések, hanem, a művész szavaival a „felszámolhatatlan bizonytalanság elfogadására tett kísérletek”.

A kiállítás központi eleme egy szénporral beterített felület a földön, mely a befagyott horgásztavakon vágott lékek felületbontó gesztusát idézi. A szén, minden szerves vegyület alapja; a vegyületekben való megkötése biztosítja a fák szilárdságához szükséges anyagot. A lékvágás viszont az ember beavatkozása a természetben, amely megbontja a szilárdnak tűnő, de törékeny réteget.

A szénporral leszórt felület határaira, a járhatónak vélt felületben rejlő veszélyre négy beszúrt ág figyelmeztet. A majdnem rügyező ágakat az alkotó a tavat körülvevő erdőben vágta ki. Olyan vesszők ezek, melyek a vadon többi ágával ellentétben elakadtak a tavaszi újjáéledésben, elmaradt a levelek növekedése és így, „jégbe” szúrva az újjászületés lehetősége is gátolva van.

Az elmúlás, és az újjászületés azonban nem zárja ki egymást, ahogyan a Beuys műtermében négy éven keresztül álló karácsonyfa pusztulása is egy másik életciklusra, az életnek a halálban való folytatására hívta fel a figyelmet.

Bögi Dia Szaturnusz fái című kiállításán látható alkotások az újjászületés, az ideiglenesség és az elmúlás összeegyeztethetőségét taglalják.