Harmonia Structuralis

Csiky Tibor (1932-1989) szobrász éppen harminc, Hencze Tamás (1938-2018) festő egy éve halt meg. Nemcsak kollégák, a magyar avantgarde képzőművészet harmadik generációjának kiváló képviselői voltak, de mély barátság is is összefűzte őket.

Pályájuk egy szakaszán – a hatvanas évek közepétől hat-hét éven át – stiláris szempontból és a koncepciót illetően is párhuzamos, a látvány szintjén pedig gyakran egymással érintkező utat jártak be, melynek irányát a struktúra fogalmának képi megjelenítésének szándéka adta.

Hencze festményeinek rendezőelve ekkor látszólag nem állt semmi másból, mint az elmosódott szélű, nagyjából azonos méretű, s egymástól minden irányban közel egyforma távolságra festett foltok párhuzamos soraiból. Pontosabban a foltok meglehetősen szabályszerű ismétlődéséből.

A sorozat darabjai igen közel állnak Csiky ugyancsak 1968 körül készült struktúráihoz. Míg azonban Hencze hűvösen felfedte egy rendszer mibenlétét, addig Csiky megélte és érzelmekkel telítette a strukturálódás folyamatát; a vésője által hagyott nyomok közvetlen gesztusok nyomaiként, egyfajta indulatos írás bemaródásai gyanánt mélyültek az anyagba.

Szobrain a rajzolat ugyanakkor szeszélyesebb is, mint Hencze képein; domborműveinek felülete szinte remegővé válik. Hencze dinamikus struktúráinak foltjai igen erős optikai – lüktető – ingert keltenek, Csiky művein pedig a vésőnyomok – a domborműre vetülő fény beesési szögétől függően – hol pozitív, hol negatív képet mutatnak; Csiky esetében a homorú-domború felületek váltakozásaiból eredő optikai csapda (a „percepciós kétértelműség”) ugyanúgy egyfajta illuzionizmus eszköze, mint Hencze „pöttyeinek”; erőteljes pulzálása.

1969-70 körül Hencze struktúráinak ovális foltjai csíkokká változtak, a foltok vízszintesen kiterjedtek. Csiky a struktúrákkal a hetvenes évek elején felhagyott, Hencze 1977-78-ig folytatta sorozatát, majd ő is irányt váltott, hogy aztán a kétezres évek elején visszatérjen a lüktető rendszerekhez. Kései munkái sajátos sprirál gyanánt kötődnek vissza a koraiakhoz, megrajzolva az életmű önreflexiójának vázlatát.

A kiállítás nem csak a két művész előtt tiszteleg, de képet ad egy roppant fontos korszak és egy kulcsfogalom megjelenítésének lehetőségeiről. Mindezt olyan művekkel, melyek még nem, vagy csak nagyon ritkán szerepeltek a nyilvánosság előtt.

A tárlat alkalmából a Paksi Képtár több, mint nyolcvan képpel illusztrált kötetet jelentet meg a két művész párhuzamos életrajzával.

Hajdu István