Nyitány

A nyitány operák, zeneművek hangszeres bevezető zenéje. Az operák, balettek fontosabb dallamainak összegzése. Egy képzőművészeti kiállítás címeként a nyitány lehetőséget nyújt a visszatekintésre, néhány jellegzetes képi motívum bemutatására.

Miskolcon 40 éve volt önálló kiállításom a Mini Galériában. 1979-ben, tehát abban az évben volt az első igazán fontos művészi megnyilvánulásom, a Zongoraégetés című performansz. Egy tönkrement, leselejtezett zongora lábait, billentyűzetét használtam fel ehhez az akcióhoz. A zongora tömegét ívesre hajlított fém váz és az azt beborító fólia jelezte. A fólia alatt helyeztem el a kicsorbult billentyűzetet. A fölé hordott avar és a klaviatúra együtt égett. Közben Ady verseket, a Párizsban járt az ősz kezdetűt és a Fekete zongorát olvastam, a látványt dokumentáltam.

„Barabás performansza erősen szimbolikus volt, amely hemzsegett a korszak és a hely predesztinálta jelképektől: egy fiatal művész a polgári élet egy szimbolikus tárgyát, a már senki által nem használható, tönkrement zongorát a >legvidámabb barakk< népautójával, egy Trabanttal szállította a Kertészeti Egyetem Arborétumába. Ebből is látható, hogy milyen tartalmi és kontextusbeli szakadék választotta el az újrealisták (nouveau realisme - francia irányzat a 60-as években) akcióját Barabás zongoraégetésétől. A destrukciós szándék (azaz a tény, hogy látszólag pusztítani kívánt) is csak a felszínes közelítés eredménye lehet: jobban igazodik Barabás aktusa az áldozatbemutatáshoz, mint a pusztításhoz, még akkor is, ha az égetés maga pogány rítusok emlékét idézi." - írta Szabó Noémi művészettörténész a Hungartnál 2011-ben megjelent kismonográfiában.

1981-ben készült a másik régebbi „dallam”, a Kettős elmozdulás című öt darabból álló festményem. Egy barokk angyal mozdul ki az amúgy is fogyó képmezőből, – üresség, fekete felület marad utána. Megjelenik ebben a képben is az ismétlődés, ami aztán egyre fontosabbá válik az újabb munkáimban. Az emberalak elmaradt a képeimből. A pianínók és zongorák belső mechanikája, vagy egy-egy gesztus, képi motívum ismétlődik munkáimban. Végtelen variációs lehetőséget kínálva, de idővel mégis változva.

Bár az elmúlt 40 év időszerűvé teszi a visszatekintést, az életmű-kiállításra még várni kell. A most kiállított anyag zöme az elmúlt négy-öt évben készült. A pianínó és zongora belső mechanikáiból összeállított spirál alakú síkplasztikák a rövid dallam- és ritmusképletek ismétlődésén alapuló repetitív zenéhez hasonlíthatók. A könyvtárgyak a digitalizáció kapcsán megváltozott helyzetű könyvről szólnak. Egy részükön régi kottafüzetek borítólapját láthatjuk igazi zongorabillentyűkkel, nagyítólencsékkel, más tárgyakkal együtt. Ilyen a meghívón és plakáton látható Ouverturen című kottakönyv, amin négy kisebb nagyítólencse fog közre három végsőkig redukált zongorabillentyűt. A zongorát valaha látott ember számára a három billentyű felidézi a hangszert. A nagyítók a „könnyebb áttekinthetőséget” és a kottaborító grafikájára rímelő körformák beemelését teszik lehetővé.

Újabb könyvtárgyaim forrásai a 80-as évektől az ezredfordulóig összegyűjtött katalógusok, folyóiratok, művészeti könyvek, meghívók. Sok minden a felszínre bukkan a lapok mélyéről. A leletekből úgy komponálok, ahogy a képeimen. A felszínre jutott, juttatott színekből, betű-töredékekből, adat-fragmentumokból áll össze a „kép”.

Összekapcsolja a legkorábbi munkáimat és az idén készült Billenő végtelen című szobromat az alapanyag, vagyis a zongora és a zenei képzettársítások lehetősége. Hasonló kapocs a színesség és a fekete képmező jelenléte a festményeknél vagy a síkplasztikák hátterében. A zenében magától értetődő a többszólamúság. Törekvésem, hogy a képi-plasztikai jelenségek egymás melletti, egymás alatti „vonulása” egy közös, ritmikailag, fogalmilag is értelmezhető képiséget eredményezzen. Ebből áll össze az én nyitányom 2019-ben, a Miskolci Galériában.

Barabás Márton