Forró tükör

A kiállítás fő vonulata két összefüggő festménysorozat. A „kvázi-portrék” egy része antik gemmák alapján készült, a címe Orpheus, (avagy emberek akiket nem ismerek). Az Orpheus sorozat az áttetsző drágakő vésetek festői megjelenítésén keresztül távolítja el a témát a realisztikus ábrázolástól, egy-egy domináns szín fénytöréseit használva.

A másik sorozathoz antik és kortárs szobrokat használtam kiindulópontként, a különböző karaktereket egymáshoz hasonítva egy androgün arc kelt életre. Mindkét esetben az eredeti arcok egyszer már művészek által átformált – megformált megjelenítése érdekelt, és ezt dolgoztam fel a saját eszközeimmel, egy újabb helyzetben.

A háttér gondolat tehát az, ahogyan a létező vagy már rég nem létező vagy sosem létezett arcok átalakulnak, és újra meg újra rajzolódnak. Egy nemrégiben végzett kísérlet során mesterséges intelligenciának azt a feladatot adták, hogy nem létező emberek portréfotóit generálja, és ezt remekül véghez is vitte, milliónyi áttanulmányozott arckép alapján.

Ezek a „fotók” nyomasztóan igazinak tűnnek, ám mégis feleslegesek, az emberek felcserélhetőségét és sokszorosíthatóságát sugallják. Munkáimmal ezzel éppen ellentétes irányban és hatásokkal dolgozom, az emberi valóság az az energia, ami a hatalmas távolságok és radikális átalakítások után is megmarad.

A festészet és bármely ábrázoló művészet a maga módján méltóan alkalmasabb a látvány megteremtésére, hiszen erre a művész eredendően kondicionált. Az egyetlen valóban élő lényt ábrázoló festmény a Majom (avagy Ifjúkori önarckép), az állati és emberi létformák elválaszthatatlanságát szembesíti a közös érzések tükrében.

Végül a címadó szobor, a legszemélyesebb munka. A tükör maga a látás, a külső befordítása, a belső kifordítása. Át lehet nyúlni az évezredeken, és friss tekintetek fogadnak, a személyes élet térben és időben milliárdnyira osztott és mégis végtelenül egyetlen. Kovács Lola