MI

Andreas Fogarasi Envelop című sorozatának újabb darabjaiban a magyar munkásmozgalom témáit megörökítő, hatvanas évekből származó grafikák jelennek meg – hajtogatott rézborítékokba foglalva. A Kádár-korszakban készült művek – többek között Hincz Gyula vagy Raszler Károly alkotásai – a század első felének tüntetéseit megörökítve valaha propagandacéllal keretezték át a múltat, s a folytonosság illúzióját keltve foglalták magukba az akkori jelent, a Vietnámmal szolidáris fiatalok demonstratív képét. Maguk a grafikák, amelyekben közös a tömeg és a mozgalom megjelenítése, univerzális keretbe is kerülnek: a kompozíciók mögött a nagy művészettörténet hagyományai éppúgy ott húzódnak, mint a bolsevikok által átírt nagy forradalmi tradíció. Fogarasi sorozata a boríték struktúráját használja fel képhordozóként; a XIX. század óta használt borítékforma egyszerre utal az elrejtés és a megnyitás lehetőségére, s sztenderdizáltsága, geometrikus formái, gépesített előállítása nyomán akár egy modern kor utópiáinak metaforája is lehet. Fogarasi különböző méretű, kézzel hajtott boríték-keretekbe foglalja az egykor esztétikai és ideológiai nevelésre szánt grafikákat. Gesztusával a grafikusművészek múltbéli helyzetét, elképzeléseit és viszonyrendszereit idézi meg a jelenben; a feladatteljesítés és a meggyőződés, a megfelelés és a művészi szabadság egykori bonyolult dilemmái pedig ma is elevenek.

Christian Kosmas Mayer faragott faoszlopai az NDK hetvenes években létrejött szimbolikus épülete, a berlini Palast der Republik lebontása nyomán, 2012-ben bukkantak felszínre; eredetileg 300 évvel korábban kerültek a föld alá, a mocsaras talajban cölöpökként támasztották alá az egykor e helyütt állt porosz királyi kastélyt. Mayer a funkció nélkül maradt és aukcióra bocsátott tartóelemeket megvásárolta, majd a kastély egykori díszes lépcsőházi atlaszfiguráinak fotói alapján modelleket készített, s a szoborrészleteket kicsinyítve, nyersebb formában egy fafaragóval a cölöpökre faragtatta. A hatalmas alakok emlékezete ily módon szorosan összekapcsolódik az 1950-ben felrobbantott, majd az elmúlt években múzeumi funkciókkal kulisszaként újjáépített városi kastély történetével, általánosságban pedig az emlékezet törölhetőségének, átírhatóságának kérdésével. A fából faragott oszlopokkal a művész – aki itt egyszerre tűnik fel a vásárló és a megbízó szerepében – a negatív obeliszkek formájában nem egy kiemelt történelmi eseménynek állít emléket, hanem az eltűnő, eltüntetett, illetve más és más formákban újra felszínre bukkanó múltnak. Az elmúlt rendszerek reprezentációs mintázatainak metamorfózisai ma akkor válnak különösen aktuálissá, amikor a hatalom a múlt egyetlen nézetét kiemelve új épületeit régi ruhába öltöztetve, történelempolitikai eszközként használja.

A múlt és a jelen morfológiájának vizsgálata mindkét művész alaptevékenységéhez tartozik. Christian Kosmas Mayer műveiben a történelem és a jelen mintha frottázs formájában rétegződnének egymásra, ahol minden átmásolással átalakul az eredeti jel és a benne foglalt információ, s így maga a keletkezés folyamata válik láthatóvá. Andreas Fogarasi fókuszában elsősorban a kultúra belső mozgása áll. Képeket emel ki a felejtésből, amelyek látszólag elvesztették jelentőségüket, városszerkezetekre, épületekre nagyít rá, amelyek idővel elvesztik eredeti jelentéseiket. Munkáikban közös a megőrzés és az újrafeldolgozás stratégiája, a kreativitás és a hatalom viszonyának vizsgálata, a kultúrában is tapasztalható entrópia tudatosítása. Fogarasi és Mayer a széthulló világban a lassítás lehetőségét, a köztes pozíciókat keresik: a szilárd nézőpont és a helyváltoztatás, a véletlen rátalálás és a módszeres kutatás, a bontás és az építés között. Mostani kiállításuk a múlt egy-egy eltemetett vagy mára elfeledett részletéből kiindulva olyan általános fogalompárokig vezet el, mint az elrejtettség és a láthatóvá tétel, az eltörlés és az újraírás, vagy a tudás eltűnése és megőrzésének lehetősége. Mindkettőjüket a láthatatlan struktúrák érdeklik: a hatalom vagy akár az idő szerkezete; a vázak és tartóelemek változása és állandósága, s mindezekből kiindulva a múlt és a jelen egymásba metsződése.

Mélyi József