Az idő linearitása megtört és egyéni narratívákra fragmentálódott. Párhuzamos jelen időkben, relatív egyidejűségben privatizált létigékkel élünk. Pontszerű konszenzus a jelenünk -, nincs távlat, csak csalatkozott időérzék. Egy globális mostidő ez az állapot, aminek a posztmodern óta nincs jövő ideje.
A felejtés tűnik az egyetlen kollektív cselekedetnek, amit korunk kínál. Mintha a felejtés lenne az a képességünk, hogy fel tudjuk találni az újat: az emlékekben, a jelentést vesztett szimbólumokban, a kollektív tudattalanban, a múltbéli utópiákban, a nosztalgiában. A jelenről való megfeledkezés a múltba vezet, ám kérdéses, hogy a letűnt korszakokon átszüremlik-e a jövő lehetősége. Miként lehet közös sajátunk egy, a múlt által kirajzolódó jövőkép?
A kiállításon öt művész munkáit láthatjuk. Mintegy társadalmi patológia gyakorlataként, alkotásaik e megingathatatlannak tűnő kortünetnek, átmeneti jelenkórnak az értelmezései. A művek többfajta médiummal: textillel, videómunkával, fotóval, illetve installációval reagálnak a kiállítás címére. Hol jól ismert gesztusok kifordítását láthatjuk, hol látszólag feltáruló, mégis, számunkra ismeretlenül kódolt beszédet olvashatunk, hol az elviselhetővé színezett panellétet, máskor pedig vélt vígaszt és megnyugvást nyújtó tárgyak képével zsúfolt falat.