C ADAGP Camille Henrot, A művész és a kamel mennour galéria (Parizs London) jóvoltából
A kiállítás olyan világokba kalauzolja a nézőt, ahol az ismétlődő cselekvéssorok terápiás folyamatok katalizátoraivá válnak. Ouassila Arras (1993, Franciaország) gyengéd és puha textil-installációja második bőrként borítja be a galéria padlóját. A hennával színezett és órákon át kefélt szőnyeg Algéria sérült tájaihoz és azokhoz a művész gyerekkorából ismert jellegzetes mozdulatsorokhoz kapcsolódik, melyekkel rituálisan jelölték meg az algériai hegyi juhok szőrét.
Maria Laet (1985, Brazília) Föld (Parque Lage) című videója egy nagyobb műegyüttes része, melyben a művész arra tesz kísérletet, hogy finom gesztusokkal gyógyítsa be a föld felszínét. A videóban a művész aprólékos öltésekkel varrja össze a talajt, ez a sajátos hímzés azonban nem dekoratív célból történik, hanem azért, hogy rámutasson a helyreállítás küzdelmes voltára, hiábavalóságára és szükségszerű átmenetiségére.
Kapwani Kiwanga (1978, Kanada) Vumbi című videójában az a végeláthatatlan, monoton rítus látható, ahogy a művész Tanzániában, a száraz évszakban egy fa leveleit tisztogatja a rárakódott finom porrétegtől (szuahéli nyelven vumbi), hogy az lassan visszanyerje valódi színét. A fát tisztogató óvatos mozdulatsorok egyszerre feleslegesek – hisz tudható, hogy a fát hamarosan úgyis újra beborítja a por – , ugyanakkor a levelek vörösből újra zölddé törölgetésének gyengéd és festői aktusai is egyben.
Hogyan kalibrálható újra a környezethez fűződő viszonyunk a pusztulás és az összeomlás közepette és miből nyerhetünk új reményeket? A kiállításon látható művek nagyszabású tettek és stratégiák helyett alig észrevehető és első pillantásra hiábavalónak tűnő, gyengéd lépésekkel közelítenek a reziliencia kiépítése felé.
Lida Abdul (1973, Afganisztán) Amit ébredés után láttunk című videómunkája a fizikai és mentális helyreállítás folyamataihoz kapcsolódik. A videóban férfiak egy csoportja látható, akik gondosan összehangolt mozdulatokkal igyekeznek lebontani egy kabuli bombázás során megsérült épületet. A videó egy szürreális vízió egy rom dekonstrukciójáról és elmélkedés a háború utórengéseiről; a pusztítás, az elfogadás és a megújulás hatásainak szövevényéről.
Camille Henrot (1978, Franciaország) Egyiptomban forgatott Cynopolis című filmje kóbor kutyák, turisták, régészeti ásatáson dolgozó munkások és egy Kairó külvárosában szemetet válogató nő mozdulatai közötti kapcsolódásokra irányítja figyelmünket. Az emberi és a kutya perspektívája között folyamatosan váltakozó kép újra és újra kibillent megszokott nézőpontunkból.
A fetisizált műemlékek és a körülöttük heverő műanyagszemét megjelenítésével a Cynopolis arra kérdez rá, hogy hogyan szervezik kulturális örökségünkhöz és történelmünkhöz fűződő viszonyunkat az élők és a holtak, az állatok és az emberek, a turisták és a helyi közösségek, illetve az, hogy milyen értéket társítunk ezekhez a lényekhez, helyszínekhez és anyagokhoz.
Győri Andrea Éva (1985, Magyarország) érzéki és finom rajzai olyan folyamatok lenyomatai, melyek egy megváltozott testhez való alkalmazkodáshoz, a gyógyuláshoz, a feltérképezéshez, és a saját test feletti kontroll -fizikai, mentális és érzéki szinten történő- visszavételéhez kapcsolódnak.
A kiállítás terét a látszólag értelmetlen gesztusok, az ismétlések és visszajátszások, a feltérképezés, a korrekció, a rendszerezés, a szortírozás, a javítás és a szétszálazás mozdulatai töltik be; melyek egy-egy lépéssel közelebb vihetnek bennünket ahhoz, hogy megbékéljünk a számunkra otthont adó – külső vagy belső – tájakkal.