„Az anyagokkal való ismerkedéseim idején, az agyag, márvány után a fa, de főleg a vas ragadott meg egyre jobban. Bóklászásaim során a vaslerakatok, vashulladékok tájain, fantasztikus rozsdaárnyalatú, különböző vasdarabok inspiráltak.
Szándékom, hogy mozgó felületeket hozzak létre gépi meghajtás nélkül, már jó ideje foglalkoztatott. Vékony vasrudak életteli tulajdonságai kezdtek irányadók lenni. Lengésük, finom rezgőhullámaik, remegésük, hajlékony teherbírásuk, valamint a hegesztés, forrasztás gyors, egyszerű technikai lehetősége vezetett a strukturális objektumaim létrehozásához. Minimalista igényeim szigorú egyszerűséggel felépített rendszereket hoztak létre, a rozsdafelületek pedig festői színességgel egészítették ki őket.
Az az erős kontraszt, ami a nyugalmi állapot és mozgás között mutatkozik, talán tág aurának is nevezhető. Asszociációs láncolatot indíthatnak el – a felépítés rendszere szerint mindegyik másképp mozog. Érintésre, levegőmozgásra reagálnak, mint egy „élőlény“.
A stabilitás mögötti labilitás változó kölcsönhatás; ritmusos remegés, ingás, meditatív figyelemet kínál, miközben mértani testek – kubusok – szétesni látszanak, mielőtt a csökkenő lengés által újra rendeződve a nyugalmi állapotba térnek vissza. (…) Nem látszik rögtön, mi miért mozdul el a sajátságos összekötések miatt. A látszólagos káosz az izgalmasabb, de a néző csak egy bizonyos ideig követheti, mert hamarosan visszatér a stabilitás, a mértani pontosság megnyugtató egyszerűsége.
Egyfajta interakció történik a szemlélő és tárgy között: az érintésre – gyakorlatilag és szimbólikusan is, „válasz“ érkezik.
Életünk bizonytalanságai ellen rendszereket hozunk létre, hogy legyen mibe kapaszkodnunk, s ezek ugyanolyan sérülékenyek, mint mi magunk, társadalmi szövevényünk, politikai rendszereink. A labilitás állandóan jelen van, csakúgy, mint a káosz lehetösége a kívánt stabilitás, változatlanság mellett.”
Eva S. Pusztai