A Művészet a Soá után című kiállítás két olyan művészt állít párhuzamba, akik mind művészként, mind emberként egyaránt megértették egymást, és mindkettőjük fontos célkitűzése volt, hogy a zsidóság ellen elkövetett igazságtalanságok és bűnök ne merüljenek a feledés homályába. A fogyasztói társadalom kibontakozásának és a nemzetközi kapcsolatok felélénkülésének idején, 1964-ben találkoztak először egy Long Island-i Fluxus-happeningen, ahol kölcsönösen felfigyeltek egymásra művészetük radikális, drasztikus és néha felkavaró kifejezésmódja révén.
Boris Lurie Leningrádban született, majd 1925-ben családjával Lettországba emigrált. Az 1941-es náci megszállás alatt családja összes női tagját meggyilkolták, ő maga több koncentrációs tábort is megjárt, végül 1946-ban apjával együtt kivándorolt az Egyesült Államokba. Itt belső emigrációjába vonult, amely néhány évig radikális, többnyire kollázsszerű munkákban fejeződött ki. A felszínesség és a túlpörgetett fogyasztói magatartás elleni tiltakozásként megalapította a NO!Artot, amelyhez több művész is csatlakozott.
Wolf Vostell-lel 1964-ben kezdődött barátságának alapja Vostellnek a pogromokkal szemben tanúsított együttérző és élete végéig tartó határozott elutasítása, emellett gyakorta maga is átvette külsőségeiben az ortodox zsidók öltözködését és habitusát. Lurie-vel ellentétben azonban az 1945 utáni időszak kontextusa a maga történelmi eseményeivel fontos inspirációforrásnak bizonyult Vostell számára, mivel többször is összefüggésbe hozta azokat a náci bűnökkel. Ennek köszönhetően születtek azok a művek, amelyek – Lurie-hoz hasonlóan – gyakran a kollázstechnikát használták asszociációs mezőként a berlini fal mentén húzódó halálzóna és a náci haláltáborok, vagy a modern médiatechnológia és a náci uralom propagandagépezete közötti belső kapcsolat illusztrálására.
Vostell műveiben mindig is arra törekedett, hogy láthatóvá tegye azokat a politikai és társadalmi mechanizmusokat, amelyek – a látszólagos „új idők” és a demokratikus konszenzus ellenére – nem sokban különböztek a náci rezsim működésétől. Ilyen eszközökkel mutatott a két művész görbe tükröt a jólétben élő, feltörekvő társadalom veszélyes téveszméjének, amelynek – az ő szemszögükből – a művészet is alárendelődött.
Az 1945 és 1998 közötti időszakra összpontosító kiállítás első ízben mutatja be egymás mellett e két kiemelkedően jelentős művész munkásságát.
Beate Reifenscheid