Szécsi Noémi „Nem eshet örökké” című sorozatában egy megosztó témát dolgoz fel. A boszorkánysághoz kapcsolódó évszázados ítéletek lebontására, valamint a mai Magyarországon önmagukat boszorkányként meghatározó nők közösségeinek bemutatására törekszik, mely világ sokak számára ismeretlen és láthatatlan. Legtöbben a boszorkány szó hallatán olyan nőre gondolunk, aki a társadalom peremén, magányosan él, a mágiát ártó szándékkal használja, külleme ijesztő. Ezt a benyomásunkat jól megalapozták gyermekkorunkban a gonosz boszorkákról szóló mesék.
A történetek azonban csak a felszínt jelentik, a boszorkány szóhoz tapadó negatív vonzatok mögött mélyebb és összetettebb okokat kell keresnünk. A mesevilág inkább azoknak az évszázadoknak az egyszerűsített lenyomata, melyek során a tárgyalt negatív nőkép kialakult. Az inkvizíció idején boszorkányság vádjával elítélt és ezáltal a közösség életéből kiközösített nők esetei olyan szociális változásokat okoztak, amelyeket a mai kor társadalmában is érzékelhetünk. E társadalmi kirekesztettség nyomai, többek között, a népi hagyományokban, a folklórban jelenik meg.
Szécsi Noémi érdeklődésének fókuszában azok az érzelmileg nagy mélységeket megélt nők állnak, akik lelki erejüket a boszorkányság különböző ágazataiban találták meg. Közös jellemzőjük, hogy hisznek a mindennapi jelekben, abban, hogy képesek saját sorsukat irányítani, és hogy egy olyan világ ismerői, amely az avatatlan számára rejtve marad. Szécsi Noémi az általuk megélt valóság részletei mellett egy olyan nőképet mutat be, amelynek köszönhetően a boszorkány szó új jelentésekkel gazdagodik. Egy olyan nőképet, mely magába foglalja az évszázados szenvedések fájdalmát, az ebből következő társadalmi alárendeltséget, de önmaga újraértelmezésére is képes. A kiszolgáltatott nők erejét hirdeti, akik kirekesztettségükben egymásra találva közösséget teremtenek maguknak.
Szécsi Noémi különböző rituálék résztvevőjeként ismerhette meg ezeket a közösséget és örökíthette meg erős, független tagjait.„Nem eshet örökké” című sorozata kiemelten portrékból áll, de más műfajokkal, mint a tájkép és a csendélet is kiegészül, melyek tágabb kontextualizálásra adnak lehetőséget, egy közösségi eseményt, rituálét vagy tárgyakat, helyszíneket megmutatva . Mindezeket olyan szimbolikus kompozíciókba gyűjti, melyek kerülik a boszorkányok képi ábrázolási közhelyeit.